Az, hogy mind meghalunk, az egyszer biztos. Ez nem vita tárgya, ez tény. És ez utóbbira hívnám fel mindenki figyelmét. Hogy miért gondolom, hogy az emberek szövegértelmezése és felelősségérzete nincs a helyén? Mert ez látom.
Esküszöm senki nem normális.
Se az, aki fél a vírustól egy hétig azért nem megy a szülőjéhez, aztán meg a nyolcadik napon meglátogatja azt. Ne keressünk összefüggést, mert azt úgysem találunk. Mint ahogy abban sem, hogy az ablakon majd kimegy magától. A vírus nem válogat, nincs neki egy ünnep sem amikor azt gondolja, hogy na most nem fertőzök meg senkit. Karácsonytól, húsvéttól, nőnaptól független, sőt attól is, hogy azt gondoljuk valakiről, hogy alig találkozik valakivel, tehát biztosan nem az.
Azt sem gondolom, hogy egy kormánybejelentés után meg kell rohamozni az élelmiszerüzleteket mert mind meghalunk.
Mondom szövegértelmezés.
Minden bezár, kivétel az élelmiszerboltok. Akkor mi a probléma? Azt sem igazán tudtuk értelmezni, hogy vásárlási sáv, hogy kézfertőtlenítés, helyes maszkhasználat. Úgy érzékelem, hogy valami lehet abban, hogy
mind meghalunk, de leginkább agyban értve.
És akkor most rugaszkodjunk el a felháborodok magatartástól és vegyük elő a tudatos lépéseket.
Soha nem gondoltam volna, hogy valaha egy világjárvány hasznáról fogok írni, de az biztos, hogy volt értelme, haszna meg annál több ennek az időszaknak. Van, amiben megerősített és van, amiben megkérdőjelezett, így új viselkedésre, gondolkodásra ösztökélt.
Hogy mit tanultam más abnormalitásából? Azt, hogy
feltételezésekből nem lehet valóságot építeni.
Miért nem? Mert ezek a feltételezések a félelmeinkből táplálkoznak meg a fantáziánkból. És sajna, ha tetszik, ha nem, annak nem sok köze van a valósághoz.
Mi lenne, ha mindenki feltenné a kérdést, hogy mikor és hogyan felelős ebben a helyzetben? Az én válaszom erre az, hogy amikor eldöntöttem, hogy az alapokat betartom és felfogtam, hogy idős ismerőseimet, nagymamámat, szüleimet és más szeretett barátaimat nem veszélyeztetem a jelenlétemmel, ellenben gondoskodom róluk úgy, hogy nem érintkezem velük – akkor gondolom, hogy felelős vagyok. Ha szeretem őket, akkor ezt teszem.
És meg persze nem olvasok/hallgatok híreket, mert nagyon sok a fake news, akkor minek? Helyette olvasással, értelmes dolgokkal töltöttem és töltöm a napjaim. Tanulok, tornázom, meditálok, tervezem a jövőm és teszem a kis lépéseimet. Sok produktivitás köthető az elmúlt egy évemhez, megújultam sok tekintetben és szemléletet váltottam még több esetben. Újabb értékes ismeretségek és barátságok köttettek, megtanultam online felületeket kezelni, elő tudtam szedni a kreativitásom legleg rétegeit is, feldolgoztam a pénzhez való viszonyomat, hozzáállásomat. Instruktori végzettségem lett és szakmailag is a legkreatívabb megoldásokhoz jutottam, mert volt nyitottság és bizalom a túloldalon erre. Takarítottam, pucoltam, szellőssé tettem dolgokat. Minimalista lettem minden kiadással, ruházkodással, mi a fontos az életemben kérdéssel szemben. Két naplót is teleírtam a gondolataimmal, örömeimmel, kételyeimmel, félelmeimmel, megoldásaimmal, kis lépéseimmel. Helyre tettem olyan kapcsolataimat, amelyek nem voltak a helyükön.
Felismertem, hogy mi a fontos az életemben
és mi az, ami mellett el tudok köteleződni. Azt vettem észre, hogy nem szorongok. Jól vagyok a bőrömben, tudom az irányt, megvan a cél, és ami nagyon fontos, ott van mindig minden esetben a támogató hálóm. A gyerekeim, a barátaim, de elsősorban én magam. Még jobban felértékelődtek az eddigi baráti kapcsolataim. Magasabb kvantumszámot kaptak, hiszen ha az országra nem is, de a barátokra igaz, hogy senkit nem hagyunk egyedül.
Habár nem teljesen ide tartozik, de eszembe jutott pár éve, egy hangtálterápián átélt élményem, amikor mélyebb és közepesen mély hangok játékában ráleltem annak a felismerésére, hogy valami ilyesminek képzelem el a halált, ha már egyszer mind meghalunk az írásom címe. Megdöbbentő, ugyanakkor megnyugtató volt a hangok szépsége. És a szépségén felül
leginkább a mélysége.
Hogy ezt miért írtam le?
Mert mind meghalunk. Egyszer. A kérdés, hogyan.
Félelemmel, szorongással vagy hittel, örömmel és felszabadultan, megnyugodva? Egy jóbarátom kérdése minden nagyobb döntésem előtt arra késztet, hogy feltegyem azt magamnak. Hogy mi ez a kérdés?
Ha majd a halálos ágyadon fekszel, mire akarsz emlékezni és el tudsz-e számolni elsősorban önmagaddal?
Mit jelent ez? Hogy olyan életet éltél-e, bocsánatot kértél-e attól, akit megbántottál, megbocsátottál-e magadnak, becsülted-e magad, tisztelted-e magad, szántál-e időt magadra. Ha ezekre igen a válasz, akkor másokkal is ilyen voltál….ez a belső mérce kísér hosszú évek óta. Mind meghalunk az nem kérdés….inkább annak
a hogyanja az érték.
Pánikolva, félelemmel vagy megnyugodva, hálával. A döntés a miénk ezt soha ne felejtsük el. Hiszen mind meghalunk….egyszer….
————————————————————————————————————————————-
Ha tetszett a bejegyzésünk, közvetlenül a bejegyzés alján látható ÉRTÉKELÉS-nél fejezheted ki, mennyire, továbbá ugyanitt megoszthatod a Facebook-on keresztül is, ha jelentett számodra bármit az írás tartalma.
Az oldal alsó részében található HOZZÁSZÓLÁSOK résznél tudod elmondani véleményed, amit előre is nagyon köszönünk, hisz kölcsönösen formáljuk egymást. A fenti funkciók használatához, tájékozódáshoz a Pontblog GDPR szabályzatát itt találod.
Hasonló tartalmú írásainkat itt találod:
Legutóbbi hozzászólások