Érdekes, amikor egy társaságban csak az a két ember érti hogy miről van szó, akik a maguk fura módján sorsközösséget vállaltak. Nincs közös gén, nincs közös élethelyzet, nincs indok, sőt még az ok sem ugyanaz, de amit érzünk ugyanaz.
Túléltük! Végig csináltuk! Itt vagyunk, de semmi sem a régi. Nem kaphatod vissza a régi életed. Minden megváltozott.
Az egyik sokk után jött a másik. Záporoztak az információk, nincs idő emészteni. Vagy nem is lehet? Jönnek a dátumok, de nincs haladék. Fura, hogy nem félelem, hanem egyfajta furcsa tudathasadásos állapot áll be. Semmit sem tudsz kontrollálni! Nem lehetsz ura a helyzetnek. Egy dolog működik gépiesen, a „meg tudom csinálni!” Nem mintha lenne választás… És nem is tőlem függ. Nincs pánik, nincs rá idő. A körülöttünk topogó szeretteink, sokkal jobban szenvednek, mint mi, mert nekünk van feladatunk! Nekik marad a remény.
És beáll a csönd, alszunk. Felébredés érdekes. Mindenki boldog. Mi túlélünk. Érezzük azt, amit senkinek sem szabadna.
Igyekszünk, hogy senki se lássa azt, ami belül van. Lassan eszmélünk arra, hogy most mi lesz más. Teljesen átalakul a világ. Emésztünk… azt a sok mást, ami innentől megváltozik. Tudjuk, hogy így élünk túl, de nem értjük. Ki és miért döntött helyettünk? Miért alakul át az egész világ? Nem értjük, hogy miért örül mindenki annak, ami következik.
Hová tűnik el minden hirtelen amiért küzdöttünk?
És tudjuk, hogy nincs értelme a miértnek, mert ez van és kész! Sokszor siratjuk el azt, amit elvesztettünk, de örülünk, mert élünk. Innentől, sokkal tudatosabbá válik a vége szó, mindennek más lett az értéke. Más a világ. Nem úgy nézünk dolgokra, ahogy eddig.
Kibillen a valóság fogalma.
Mi tudjuk, hogy sokfajta valóság létezik. Hogy mindaz, ami miatt többnek érzed magad, hogy tűnik el és nem leszel kevesebb, csak célvesztett. Hogyan tovább? Itt is jó lenne egy kis gyászfeldolgozás, de nincs idő. Túléltél, menj tovább. És most itt ülünk és beszélgetünk. Más korosztály, más probléma, de ugyanaz a gondolat. Egyre többen ülnek körénk, csak hallgatnak. Nem értik, de azt hiszik. Nem is kell, hogy értsék, senkinek sem kívánjuk. És belül tudjuk, hogy mi sem értjük… Egyre több tekintetből látszik az őszinte elismerés, az együttérzés. És egyre nagyobb a csend. Senki sem tudja a választ, hogy azok, akik barátok voltak, hova tűntek. Hogy egy felépített sportkarrier,
hogy tűnhet el? Mi lesz helyette? Mi jelenthet enyhülést az űrre, ami körülvesz? Hogyan építhetem újra magam, úgy, hogy belül ne fájjon?
Újabb gyászfázis, amire nincs idő. És a fő kérdés, mi lett volna, ha… túléltük….., de ez a torokszorító érzés örökké ott lebeg…
—————————————————————————————————————————
Ha tetszett a bejegyzésünk, közvetlenül a bejegyzés alján látható ÉRTÉKELÉS-nél fejezheted ki, mennyire, továbbá ugyanitt megoszthatod a Facebook-on keresztül is, ha jelentett számodra bármit az írás tartalma.
Az oldal alsó részében található HOZZÁSZÓLÁSOK résznél tudod elmondani véleményed, amit előre is nagyon köszönünk, hisz kölcsönösen formáljuk egymást. A fenti funkciók használatához, tájékozódáshoz a Pontblog GDPR szabályzatát itt találod.
Hasonló tartalmú írásunk itt olvasható:
Legutóbbi hozzászólások