…….és sírtam. Kitéptem a lelkemből egy jó nagy darabot, hogy eldobhassam. Hogy elengedhessem a  belső nyomást. Legszebb reményem, hogy minden ami beleesik ebbe a folyóba, kaviccsá változik. Talán a szenvedést is ott lehet hagyni. Úgy döntöttem, elengedem a maga útjára.

Ott ültem összehúzódva gondolatban a folyó partján, magas fűszálak között és néztem ahogy mozog a víz felszíne. Szeretném, nagyon szeretném, ha a fájdalom és szenvedés helyén szeretet maradna. Mikor ezt kimondtam, eleredtek a könnyeim és addig sírtam amíg azok egy időre el nem fogytak.

Felszabadultam valami nyomás alól.

Leültem és elkezdtem írni. Mindent, ami eszembe jutott. Az elmúlt éveket, szófoszlányokat, ígéreteket, szép szavakat melyek mögött nem a színtiszta őszinteség húzódott meg, arcokat, arckifejezéseket, tekinteteket. Írtam le kirándulások és közös reggelik jóérzéseit, cinkosságot ugyanúgy, mint érhetetlennek tűnő szavakat. Vetettem papírra olyan érzelmeket, amiket elfojtottam, mert nem akartam megbántani a másikat. Írtam le olyan mondatokat, ahol a saját hibáimat rovom fel, hogy nem szóltam időben kíméletből, amikor kellett volna.

A Piedra folyó partján ültem és tovább sírtam. Most a lelkem egy darabját sirattam, ami

én magam voltam.

Elsirattam egy olyan embert, aki még csak ébredezett. Igen, aki ébredezett, nem  szólt csak figyelt. Éreztem csalódást, mert nem voltam hű magamhoz.  Ott voltam sokszor és mégsem voltam ott. Éreztem valamit és nem mertem elmondani. Írtam, csak írtam, ameddig a kezem el nem fáradt.

Hálás vagyok, hogy megérezhettem, hogy jó valaki mellett úgy menni, hogy a

csend értékké válik.

Hálás vagyok, hogy megérezhettem azt, hogy egy ölelés többet mond ezer szónál is, hiszen abban benne van minden, amit egymás iránt érzünk. Hálás vagyok, hogy a részese lehettem egy ilyen kapcsolatnak, hálás vagyok a szavakért, az együtt töltött időink értékességéért, hálás vagyok, hogy tanulhattam valakitől, akit a mesteremnek tekinthettem, aki sok éven keresztül a világom egyik

legnagyobb értéke volt.

A Piedra folyó partján ültem és csendben sírtam. A hátamra feküdtem és néztem a kék eget, ahogy a felhők szabadon úsznak benne. A folyó és az égbolt tanítása, hogy azok mindig állandó változásban vannak. Elfogadom, én sem állhatok egy helyben. A Piedra folyó partján feküdtem és hálát,

mély szeretet éreztem….

feküdtem még egy ideig, aztán felkeltem, szeretettel néztem a kezemben lévő papírokra, majd bedobtam a vízbe…..biztos vagyok benne, hogy egyszer kaviccsá válnak…. mert most már tudom, hogy a fájdalom érzéséből az elengedés értékké, szeretetté válik. Sőt, annál sokkal de sokkal többé….

————————————————————————————————————————————-

Ha tetszett a bejegyzésünk, közvetlenül a bejegyzés alján látható ÉRTÉKELÉS-nél fejezheted ki, mennyire, továbbá ugyanitt megoszthatod a Facebook-on keresztül is, ha jelentett számodra bármit az írás tartalma.

Az oldal alsó részében található HOZZÁSZÓLÁSOK résznél tudod elmondani véleményed, amit előre is nagyon köszönünk, hisz kölcsönösen formáljuk egymást. A fenti funkciók használatához, tájékozódáshoz a Pontblog GDPR szabályzatát itt találod.

Hasonló tartalmú írásainkat itt olvashatod:

Csönd

Velem

Somhegyi Dóri: Papus