….vagy…. Fellélegezni a veszteségeink fájdalmából
Sokan azt gondolják, hogy a gyász, illetve a veszteség fájdalma idővel összezsugorodik vagy akár el is tűnik. Valójában a fájdalom nem lesz kisebb, vagy kevésbé mélyreható, hanem
mi növünk a gyász köré.
Forrás: Internet
Mit is jelent ez? A fenti ábrán a gyász, illetve a veszteség fájdalmának fekete gömbje egy befőttes üvegbe van betéve. Az első üvegben alig látszik más, mint a sötétség. Nem nagyon van tere másnak, alig lehet kapni levegőt. Amikor elveszítünk egy számunkra fontos közeli hozzátartozót, rokont, barátot, háziállatot, illetve a párkapcsolatunkat, az egészségünket, a munkánkat, a pénzünket, az otthonunkat vagy a becsületünket, a megrázkódtatástól alig kapunk levegőt, nem tudunk semmi másra gondolni. A veszteség fájdalma és az ezzel együtt járó düh a sors, illetve a veszteséget okozó körülmények vagy személyek ellen, továbbá annak félelme, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen, teljesen kitölti a gondolatainkat és a lelkünket.
Ahogy telik az idő, elindulhat egy változás, elkezdhet növekedni a tér körülöttünk, nagyobb lesz a fájdalomgömb befőttes üvege. Noha a fájdalmakat okozó események emlékei és az érzései ugyanolyan nehezek lehetnek, de egyre inkább letisztulnak. Ezzel megtettük az
első lépést az elfogadás felé.
Nem mindegy azonban, hogy mivel töltjük meg a befőttes üvegünket. Mérgező és önpusztító gondolatokkal, érzésekkel és tettekkel. Vagy önsajnálattal. Vagy kémiai szerek által kiváltott függőségekkel, mint az alkohol, nikotinfüggőség vagy egyéb pszicho aktív szerek. Illetve viselkedési addikciókkal, mint a kényszer betegségek (például kleptománia, kényszeres vásárlás), evési zavarok (anorexia, bulimia), szex- és szerelmi függőségek, társ- és kapcsolati függőség, munkaszenvedély(munka-alkoholizmus), játékszenvedély, számítógép/internet/televízió-függőség és testedzés-függőség. Ezek valójában csak elfojtják, elfedik és beterítik a fájdalom megélését és ezáltal terelik el a figyelmet.
Vagy tiszta levegővel, vagyis szabadságot és örömet okozó élményekkel, gondolatokkal, tettekkel, a jelen érzéseinek tudatosabb megélésével, értelmes célokkal, egészséges életmóddal, harmonikus emberi kapcsolatokkal, hittel, reménnyel és szeretettel. Elfogadással és jelenléttel.
Tudom és elfogadom,
hogy a lelkemben van egy nagy fájdalom a múltból, mert elvesztettem számomra fontos embereket és lehetőségeket, de ezzel együtt élve és ennek ellenére jelen tudok lenni az életemben és meg tudom élni a pillanat örömeit és akár fájdalmait is.
És nem félek, hogy tudok-e továbbélni ezzel a tapasztalással, mert tudatosan töltöm és tágítom a létezésem befőttes üvegét.
————————————————————————————————————————————-
Ha tetszett a bejegyzésünk, közvetlenül a bejegyzés alján látható ÉRTÉKELÉS-nél fejezheted ki, mennyire, továbbá ugyanitt megoszthatod a Facebook-on keresztül is, ha jelentett számodra bármit az írás tartalma.
Az oldal alsó részében található HOZZÁSZÓLÁSOK résznél tudod elmondani véleményed, amit előre is nagyon köszönünk, hisz kölcsönösen formáljuk egymást. A fenti funkciók használatához, tájékozódáshoz a Pontblog GDPR szabályzatát itt találod.
Hasonló tartalmú írásaink itt olvashatók:
Kedves Mária!
Mindannyian különbözünk, egy láthatatlan szál mégis összeköt mindnyájunkat; ez pedig nem más, mint az érzelem. Bármilyen veszteségről beszéljünk is, egyet leszögezhetünk: érzelmileg felkavaró “élmény”. Különbözőképpen éljük meg a mélységüket, időben eltérően dolgozzuk fel azokat.
A gyász esetén az elfogadáson túl, egy idő után szükségessé válik az elengedés is. Véleményem szerint az előbbit egy idő után tudomásul vesszük, hisz ráébredünk arra, hogy hiába várjuk szerettünk újbóli, fizikális felbukkanását, nem jön el többé; még az utóbbi gátja a ragaszkodásunk. Egy biztos, ahogy Te is megfogalmaztad: a gyász nem múlik el, csak körbenövi az élet!
Munkatársam és barátnőm 2019.02.27. napján vált a XXI. század “pestisének” áldozatává, a ráknak. Nevetése, mozdulatai, elhangzott mondatai a mai napig élénken élnek bennem. Az elvesztésével járó fájdalom feldolgozásában segítséget nyújtott lelki jelenléte, valamint Istenbe vetett hitem.
A veszteségek “elfogadására”, azok “elviselésére” nincs recept. A gyász is egy olyan “bejárandó út”, mint maga az élet. Nem kerülhetjük el. A gyász útján – minimum – egyszer mindannyiunknak végig kell mennie. Lehetetlen felkészülni rá, de ha erős a hitünk, akkor olyan jeleket is megtapasztalhatunk, melyek szeretteinktől érkeznek. Krissztől megkaptam ezt a támogatást, azonban az elengedése még várat magára. Talán ha kiírom magamból, képes leszek útjára engedni; elvégre az én célom sem az, hogy magamhoz láncoljam a lelkét, hisz mindannyian szabadnak születtünk!
Elképesztő milyen kis porszemek vagyunk Isten tervében, mégis mennyi érzelmet pumpált belénk…
Ugyanakkor hálás vagyok, mert a szeretteim által már tudom, hogy létezik: az ODAÁT!
Üdvözlettel, Ecka (Mohácsról) ;-P
Kedves Ecka!
Nagyon szépen köszönjük, hogy megosztottad gondolataidat, érzéseidet. Bízunk benne, hogy a leírással útjára tudtál engedni gondolatokat, érzéseket.
Mária, Dóri és Rozi