Forrás: Pexels
Nagyanya két és fél évvel ezelőtt hagyta itt ezt a földi világot. Máig hiányzik, mindent megadnék, hogy csak egyszer újra lássam és újra beszélhessek vele.
Most karácsonykor úgy döntöttem, hogy elkészítem az általam annyira szeretett mustáros marhát, amit a világon ő készített a legízletesebben.
Nem tudom őt elengedni, mert ameddig élt, sosem mondtam el neki, hogy milyen sokat is jelent nekem. Apukám szerint szigorú asszony volt, szinte már morcos. De én csak a mosolyára emlékszem, és arra, ahogyan tüsténkedett körülöttünk, amikor meglátogattuk. Mindig feltétel nélkül szeretett. Mélységesen büszke volt rám, amiért tovább tanultam. Ő is gyerekekkel szeretett volna foglalkozni, mint én, de a világháború miatt erre nem volt lehetősége. Imádott ügyeskedni, kötni, horgolni, gobleinezni. Gyönyörű dolgokat készített. A kreativitásomat tőle örököltem.
Volt, hogy megharagudott rám. Egyszer leszedtem a kertben a nárciszt. Ezzel nem is lett volna gondja, de konkrétan a kert összes nárcisza ott volt a kezemben, amikor beléptem az ajtón.
Bárcsak elmondhatnám neki, hogy sajnálom a történteket, és a világ összes nárciszát nekiadnám, ha még mellettem lenne.
Ha látná, hogy milyen lettem, ha tudná, hogy azóta is mindig tanulok valamit. Ha látná, hogy Apu milyen remek apa lett, és a szüleim milyen sokat jelentenek nekem. Ha látná, hogy mennyire szeretnek a gyerekek, akikkel foglalkozom, olyan büszke lenne.
Ott volt a ballagásomon, a szalagavatómon. Még a diplomaosztómon is. „A világ minden pénzéért sem hagynám ki!” – ezt mondta, amikor meghívtam. Az ünnepség napja éppen a kilencvenedik születésnapjára esett. Picike volt, gyenge és törékeny. De láttam rajta, hogy milyen mérhetetlenül büszke rám, és hogy milyen sokat jelent neki, hogy ott lehet, amikor megtérül az a rengeteg munka és tanulás.
Amikor rosszul lett és kórházba került, mindig potyogtak a könnyei, ha meglátott. Annyira sokat jelentett neki, hogy ott vagyok, hogy én is meglátogattam Apával. Nem evett szinte semmit, csupa csont és bőr volt, de amikor én ott voltam, mindig mosolygott. Egy alkalommal azonban Apu már nem engedte, hogy bemenjek vele. Mai napig nem tudom eldönteni, hogy ez így volt-e jobb. Így most a mosolyára emlékszem és az örömkönnyekre a szemében.
Máig emlékszem arra, amikor Anyukám elmondta, hogy Nagyanya elment. Egyedül voltam otthon, és csak azt hajtogattam, hogy ez igazságtalan, és ez nem lehet. Fognom kellett volna a kezét, mellette kellett volna lennem az utolsó percben, mert ezt érdemelte volna.
Bárcsak itthon lettem volna, a betegágya mellett! Bárcsak jobb unokája lettem volna, többször látogattam volna, többször hívtam volna, többször mondtam volna neki, hogy mennyire szeretem, és milyen sokat jelent nekem, hogy
Ő mindig mindenben támogatott!
Csak reménykedni tudok abban, hogy tudja, mennyire szerettem, hogy milyen sokat számított, hogy mennyit változtatott az életemen az, hogy Ő volt a nagyanyám. Rengeteget köszönhetek neki: a házat a fejem fölött, a szerető családot, amiben felnőttem, a célokat és értékeket, amiket átadott nekem.
Hosszú, aktív életet élt. Szerette a gyermekeit és az unokáit. Ameddig tehette, gyakran kézimunkázott és kertészkedett. Imádta a természetet, az állatokat, a kis veteményesét. Fantasztikus nagyanya és remek ember volt. Hiánya örök űrt hagy a szívemben és a lelkemben.
Vannak dolgok, amiken sajnos senki sem tud változtatni, de a szívemben örökre velem marad, magammal viszem bármerre is járok. Az életemet pedig ezután is úgy fogom élni, hogy biztosan tudjam: Nagyanya büszke lenne rám.
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
http://pontblog.hu/portfolio/somhegyi-dora-papus/Időnként jó emlékezni és visszapörgetni a pillanatokat. De képesek vagyunk-e elengedni?
Legutóbbi hozzászólások