Nem tudom, hogy napjaink „tökéletes” világa mennyire képes szembenézni a témával, de itt az idő, hogy gondolkozzunk egy kicsit. Sajnos sokéves pályámon már nem az első tanítványom, aki betegséggel küzd. A legmegrázóbb, hogy örökké együtt kell ezzel élnie. Csodás kislány, sugárzó tekintet, hihetetlen tettrekészség, olyan stabil háttérrel, amilyen minden gyermeknek járna. És ebbe a csodálatos összhangba tört be az a félelem, amit viszont egyikünk sem kíván senkinek. Alattomos, karbantartható, de állandóan a háttérben lopakodó felesleges érzés: a szorongás!
Nem tudom mi volt a sokkolóbb, a szülői telefon hangvétele vagy az apró kicsi kéz, ami átölelt és a vidám kis hang, ami azt súgta: beteg vagyok! Na, nem úgy, sok gyerek él így, menni fog! Sok dologra kell figyelni, de menni fog! Egész nyáron gyakoroltam!
Cikáztak bennem a gondolatok:
Miért kap ilyen terhet egy család? Egy gyerek?
Mi lenne, ha nem ilyen közeg venné őt körül? Mi lenne, ha napjaink keretek és értékrend nélküli nevelése szerint élt volna eddig? Mi lenne, ha mindennapi hajszának akarna megfelelni a család? Ha nem egymásra figyelve éltek volna eddig? Ha nem a család az első?
Mi lenne, ha ennek a kicsi lánynak a stabilitását nem a szeretet határozta volna meg? Ha nem kapott volna olyan szilárd értékrendet, csak felületes nevelést? Hogyan tudta volna ezt átvészelni? Hogyan tudna mindennek megfelelni? Hogyan élhetne ugyanúgy, mint eddig? Cikáztak bennem a kérdések és az érzések.
És az első napon, amikor ez a kislány kiállt és elmondta a társainak, hogy mivel küzd, és hogyan kell innentől élnie, egyértelművé vált, hogy
egy kis hős áll a többiek előtt.
Ez a kislány egy percig sem gondolta, hogy neki ez gondot fog okozni. Hogy lehetnek rosszullétek, hogy nem tudja megoldani ezt a feladatot, mert ezt együtt nem lehet gond. Hogy az órarendjét ne tudná betartani. Hogy az önmaga injekciózása, szurkálása gondot jelent. Hogy az étkezése szinte grammra tervezett. Hogy egy-egy alkalommal nem vehet majd részt egy jóízű sütizésbe. Az önfegyelme hihetetlen volt.
Nem akart külön figyelmet, nem szeretett volna kilógni és nem akart kiváltságokat!
Csak gyerek akart lenni! Ugyanolyan, mint eddig.
Hosszú, küzdelmes év volt ez, néha látszott, hogy elég, hogy elfáradt, mert sok. De minden reggel ugyanazzal a mosollyal jött be és fényt hozott magával. És minden délután repült a szülei karjába, mert ott volt a nyugalom, a biztonság.
Azt hiszem, át kellene értékelnünk a hős és példakép fogalmát. Itt az ideje, hogy mélyebb értelmet nyerjen, mert hamis, amiben élünk. Egy szerető család már nem példaértékű.
És most egy gyermek tanít mindenkit arra, hogy kik is az igazi hősök….
————————————————————————————————————————————-
Ha tetszett a bejegyzésünk, közvetlenül a bejegyzés alján látható ÉRTÉKELÉS-nél fejezheted ki, mennyire, továbbá ugyanitt megoszthatod a Facebook-on keresztül is, ha jelentett számodra bármit az írás tartalma.
Az oldal alsó részében található HOZZÁSZÓLÁSOK résznél tudod elmondani véleményed, amit előre is nagyon köszönünk, hisz kölcsönösen formáljuk egymást. A fenti funkciók használatához, tájékozódáshoz a Pontblog GDPR szabályzatát itt találod.
Hasonló tartalmú írásunk itt olvasható:
Legutóbbi hozzászólások