Barátnőm felvetése belőlem is gondolat-cunamit indított el. Habár nem ugyanazok a gondolatok cikáztak az agyamban. Azt nem állítom, hogy a mindennapi szösszenetek nem ugyanazok, de az én szemszögem más, mint a nem sportoló szülőké.

Először is, fel sem merült bennem, hogy a gyermekeim ne sportoljanak! De az igen, hogy nem kell, hogy a profizmus legyen a céljuk. Miért? Mert álltam a másik oldalon a szépségével, fájdalmával, sérüléseivel együtt. Mert sportolóként egy teljesem más szemlélettel nézek nagyon sok dologra az életemben. Látom, hogy mi az, amit tényleg nyertem, és ne tagadjuk vesztettem is egyben! Akkor őket miért irányítottam ebbe a világba?

Mert sokkal több van a pozitív serpenyőben, mint a negatívban!

Mert egy küzdősportos, több DAN-os apa és egy kézilabdás és edző őrült anya mellett, nem lehetett más út! Igaz a döntés sem volt könnyű.

Azt mindenképpen meghagytam, hogy ők döntsenek, mit választanak. Nem akartam, hogy minden délutánjuk (mint nekem ezzel teljen). Viszont minden percben ott álltam mellettük. Hajnalban keltünk, éjszaka feküdtünk! Ha kellett hajnalban sütöttünk sütit az útra, hogy jobb legyen a nyomasztó hajnal. Minden percünket a tornaterem előtt töltöttük, hogy bármelyik pillanatban, ha nyílik az ajtó ott lehessünk. Ugyanúgy, mint versenyzőkorunkban feláldoztuk az életünk, csak már nem a magunk szórakoztatására,

hanem értük.

Minden percben lestük, hogy mivel tudjuk egy-egy edzés fájdalmát, fásultságát oldani. Mi az a legkisebb lökés, amivel még erőszak nélkül motiválni tudjuk őket. Nem egyszer titokban, vagy nyíltan, zokogtunk a büszkeségtől, vagy a fájdalomtól. Az eredménytelenség, vagy kudarc minket nem tudott lehangolni, úgy, mint azokat a szülőket, akik sosem sportoltak.

Minden percben megrettentem azoktól a túlbuzgó, nyalizó, ordító szülőktől, akik nem látták át,

mennyit küzd gyermekük még az elhibázott mozdulatokért is.

Hogy az a siker vagy sikertelenség hosszú órák gyakorlása után éri őket. Azt is kezeltük, amit mi már átéltünk és legyünk őszinték túléltünk! Megdöbbenve láttam, hogy mennyi olyan szülő ül körülöttem, aki azáltal, hogy nem sportolt, milyen kudarcként tudta megélni gyermeke teljesítményét. Hogy nem segítette, hanem lejjebb lökte az elkeseredett csemetét. Sem pszichésen, sem testileg soha nem érzett fájdalmat, hogyan bagatellizáltak el.

És ne tagadjuk! Szembetaláltam magam a rendszer kegyetlenségével is. Ez akkor is volt, amikor mi sportoltunk, de mivel nem mi vívtuk a csatákat, így nem foglalkoztunk vele. A lényeg az volt, hogy hagyjanak játszani! De szülőként ez mellbevágó volt! Semmiképpen sem beszélhettünk egyenlő feltételekről, egyenlő elbírálásról. Ez sokkal jobban fájt, mint amikor ellenem követték el ezeket. A tehetetlenség borzasztóan hatott rám és a sport újra nevelt!

Hihetetlen összeget emésztett fel, de ez sem gondként merült fel, hanem megoldandó feladatként! Újra motivált! Semmi más nem számított csak, hogy a gyermekeink élvezzék, élményt kapjanak, ami remélhetőleg örökké végig fogja kísérni őket! Azt csak remélni tudom, hogy a negatív élmények megfakulnak majd! Hogy amikor egy kép, egy kupa, érem a kezükbe kerül, az örök, és szép emlék lesz. Hogy azok az emberek, akikkel együtt dolgoztak mindig ott lesznek nekik. Hogy megértették miért szerettük volna, ha megismerik ezt az életet, ami nagyon sokat vesz el az átlag napokból,

de hihetetlenül sokat tesz ahhoz hozzá, hogy milyen emberré váljanak.

Tudom, hogy nem sokan értik, főleg a mai világban, hogy mi ebben jó. De ezt nem lehet magyarázni. Nem tudnám elmondani, hogy amikor hajnalban kihajtanak futni, az edzőtábor hatodik napján a testedben fájdalommal, miért teszed meg. De azt tudom, hogy büszkévé tesz, hogy gyermekeim ugyanezt megtették,

mert hittek a céljaikban!

 

Célunk, hogy elindítsunk a Pontblogon belül egy olyan rovatot, ahol bemutathatjuk ezen oldalát is az élsportnak, mert a szülői oldallal senki nem foglalkozik. Mit szeretnénk igazán? Ha az elmúlt évek felismeréseit, tapasztalásait, megoldásait megoszthassuk ily módon, fókuszálva a megértésre és a megoldás fókuszra. Nem célunk másokat bántani vagy negatív színben feltüntetni, nem ez a lényege. Mi magunk vagyunk, pont abban a szerepben és abban a cipőben, hogy ennek pont most jött el az ideje.

Többek között az érdekel minket, hogy miért jelenik meg a rivalizálás? Hogyan történhet meg, hogy egy csapatból kiutálnak valakit? Többek között foglalkozunk azzal is, hogy milyen érzés az, amikor átviszed a gyerekedet egy másik egyesületbe? Milyen az, amikor mindenki megjegyezte a nevedet és te szülőként a lelátón az érdeklődő tekintetek és kérdések kereszttüzében létezel? Milyen érzés, amikor egy másik szülőtől fenyegető üzeneteket kapsz? Milyen érzés az, amikor először meglátod, hogy a gyereked elért eredménye alapján behívót kap a válogató táborba? Hogyan viselheti jól egy szülő, amikor azt láttam nap mint nap, hogy hetek óta nincs bőr a gyerekem talpán mert a vízhólyagok kikezdték? Hogyan viseltük szülőként amikor sírva ül be a gyerek az autóba a fizikai fáradtságtól? Hogyan kell emberként viselkedni egy olyan helyzetben, ahol a gyereked érvényesülése a tét?

Ezen dolgozunk, hogy értéket és szemléletet közvetítsünk mindezt úgy, hogy senkit nem bántunk meg vele. Mert mi ilyenek vagyunk 😊.

Előző írásunkat a témában itt találjátok:

Megmaradni szülőként az élsport világában?