Háááááát mit mondjak….nem kis kihívás. Hogy hol is kezdődött? Úgy kb. 30 éves lehettem. Hozzáteszem, soha nem sportoltam. Miért gondoltam azt ennek ellenére, hogy a gyerekeim fognak? Na pont ezért, mert nekem hiányzott az életemből és az a háttértámogatás sem jött a szüleimtől. Mit láttam gyerekként? Azt, hogy azok a gyerekek, akik sportoltak, tartoztak valahova, kitartóbbak és vidámabbak voltak, a szüleik általában kísérték őket és valahogy együvé tartoztak.

Volt egy közös történetük a sport miatt.

Habár ez számomra vonzó volt, mégis csak egy-két évig a ritmikus gimnasztika elődje, a művészi torna adatott meg, azt sem szerettem annyira. Aztán amikor azt mondtam, hogy én abbahagyom, akkor azt mondták, hogy jó. És mi volt helyette? Semmi. Az unalom és a céltalanság, pont kamaszkoromban. Na hát pont ezért ragaszkodtam ahhoz szülőként, hogy mindent meg fogok tenni, hogy a gyerekeim ne így járjanak. 3 éves koruktól úszni jártak, hoztam-vittem, támogattam őket. Aztán valahogy így csöppentem bele szülőként a ritmikus gimnasztika és fiam révén megannyi más sport világába, annak minden velejárójával együtt.

A sportoló gyermek szülője, honnan volt felismerhető annak idején friss szülői szemmel? Hát úgy, hogy nem feltétlen a lelátón tartózkodott. Vagy tovább megyek, fiú gyermekemnél fociban a kerítés mögött hangosan ordítozva, beígérve gyerekmenüt a Mekiben, ha felrúgja a másikat. A szülő úgy tűnt, mindig jobban tud mindent. A szabályokat, de legfőképpen azt,

hogyan éljem ki a gyerekemen keresztül azt, ami nekem nem adatott meg.

A ritmikus gimnasztikában elsőre ugyanez, csak standard hangos zene dübörög órákon keresztül, amit simán bír mindenki. A szülő itt is a ki nem élt vágyait vetíti a saját gyerekére, amit a gyerek vagy bír, vagy nem. Na amikor ezeket tapasztaltam sok-sok évvel ezelőtt, akkor rájöttem, hogy én ezt biztosan nem akarom így.

Egyet leszögezhetek. Soha nem fogom tudni megérteni az élsport velejét. Főleg, hogy mindig azt olvastam, hogy a sport egészséges, viszont az élsport nem az. Ha nem jó, hogy nincs bőr a talpamon, évekig nem látom az évszakok váltakozását, fáradt vagyok és még lelkileg is nehéz, akkor mi a büdös fenének csinálom? Ami nekem nem jó, azt nem csinálom. Na, mint kiderült, az élsport nem ilyen. Egy barátnőm szerint egy élsportoló

mindig talál indokot arra, hogy miért csinálja,

miért kezdje újra egy térdműtét után is. Mert belülről hajtja őket valami….talán kihívás, talán megmutatni, hogy több van bennem, bizonyítani magamnak, másnak, ez a belső kiteljesedés ami nélkül az élet elképzelhetetlen lenne. Ezért. Értem is meg nem is.

Nem, nem vagyok megmondó, nem vagyok rossz hírek keltője és orvoslója. Megfogadtam, hogy megosztom a tapasztalataimat és erről megkérdezek másokat is: már szülőként funkcionáló élsportolókat, élsportoló gyerekeket, edzőket, hogy kerek egész legyen.

Mi a legnagyobb felismerésem az elmúlt évekből, ami segített megtalálni a lányom rugóját és az én elfogadásomat az ő döntését illetően? Ez egy párhuzam felismerése volt. Mindketten úgy működünk, hogy

minél inkább hisznek bennünk,

annál jobb és jobb  teljesítményre vagyunk képesek. Viszont ennek az ellenkezője is igaz. Ha valaki nem hisz bennünk, hogy valamit nem vagyunk képesek megcsinálni, annál inkább működik a dafke bennünk…..ezáltal többletteljesítményre vagyunk képesek. Tehát ami közös, hogy

így is, úgy is, de nyerünk….mert elsősorban emberileg tesszük ezt,

és ez életünk végéig elég erős belső vezetőként tud kísérni minket. Úgy, mint a lelkiismeretünk.

Az igazán jó zenész is azért az, mert megélt magasságokat és mélységeket, átérezte, tudja, végig ment rajta értelmileg és érzelmileg egyaránt és ezt képes átadni a játékában. A ritmikus gimnasztikát is pont ilyennek látom.

A szülőt pedig a közönség soraiban tudom. A szülő a gyerek döntésének elfogadása mellett át kell, hogy lássa és meg kell, hogy értse azt a kemény pszichés és testi munkát, amiben támogatja a gyerekét a koránkeléssel, az egészséges étkezéssel, a vigasztalással, az örömökkel, az izomfájdalmakkal, sérülésekkel, sikerekkel együtt. Mert ezt ő akarta, hogy így legyen.

A szülő felelős a gyermeke álmaiért, még ha nem is ért vele egyet.

Ezt tanultam sportszűz szülőként az élsportoló gyerekemtől. És néha nem könnyű, de formál. Kölcsönösen. Az én szemüvegemen keresztül ilyen fura szerzet ez az élsport.

 

Célunk, hogy elindítsunk a Pontblogon belül egy olyan rovatot, ahol bemutathatjuk ezen oldalát is az élsportnak, mert a szülői oldallal senki nem foglalkozik. Mit szeretnénk igazán? Ha az elmúlt évek felismeréseit, tapasztalásait, megoldásait megoszthassuk ily módon, fókuszálva a megértésre és a megoldás fókuszra. Nem célunk másokat bántani vagy negatív színben feltüntetni, nem ez a lényege. Mi magunk vagyunk, pont abban a szerepben és abban a cipőben, hogy ennek pont most jött el az ideje.

Többek között az érdekel minket, hogy miért jelenik meg a rivalizálás? Hogyan történhet meg, hogy egy csapatból kiutálnak valakit? Többek között foglalkozunk azzal is, hogy milyen érzés az, amikor átviszed a gyerekedet egy másik egyesületbe? Milyen az, amikor mindenki megjegyezte a nevedet és te szülőként a lelátón az érdeklődő tekintetek és kérdések kereszttüzében létezel? Milyen érzés, amikor egy másik szülőtől fenyegető üzeneteket kapsz? Milyen érzés az, amikor először meglátod, hogy a gyereked elért eredménye alapján behívót kap a válogató táborba? Hogyan viselheti jól egy szülő, amikor azt láttam nap mint nap, hogy hetek óta nincs bőr a gyerekem talpán mert a vízhólyagok kikezdték? Hogyan viseltük szülőként amikor sírva ül be a gyerek az autóba a fizikai fáradtságtól? Hogyan kell emberként viselkedni egy olyan helyzetben, ahol a gyereked érvényesülése a tét?

Ezen dolgozunk, hogy értéket és szemléletet közvetítsünk mindezt úgy, hogy senkit nem bántunk meg vele. Mert mi ilyenek vagyunk 😊.