Sportolóként, sportoló gyerekek szülőjeként, edzőnek lenni, mindig egy új látásmódot eredményez. Napjaink számomra érthetetlen fogalma a kényelem értelmezése. Persze elindulhatnánk onnan, hogy már semmit sem teszünk távkapcsoló nélkül, de nem ez a legnagyobb probléma. Mindig kellene, hogy legyen valami,

ami motivál, hogy fejlődjünk.

Szó sincs róla, hogy ez nem lehet szellemi tevékenység, de akkor a szellemi fáradtság ellen kellene mozgással pihennünk. Minden korosztállyal dolgoztam már. Mindig úgy gondoltam, hogy mindenkinek

lehetőséget kell adni a saját képességeihez méltó módon.

A sportnak főleg a nevelőjellege az, ami fontos, nem a csúcseredmény elérése. Tudjuk, hogy mennyi minden kell ahhoz, hogy mindenki felett állj a dobogón és hogy az öregedés ténye miatt milyen gyorsan szűnik meg ez az érzés. De! Azt gondolom ez a sport lényege, hogy te elérted ezt az érzést!

Hogy legyőzve önmagad építetted fel a későbbi felnőtt ÉNed!

Hogy rendszert, elkötelezettséget, türelmet, fegyelmet, alázatot, hogy soha ne add fel…. és sorolhatnám tanulj.

Mindig jó érzés, amikor a terembe lépve a gyerekek arcán megjelenik a LABDA-érzés! Ezt nem tudom másképp leírni. Ahogy egyből érte nyúl, kezeli, gurítja és kialakul egy sajátos viszony közte és a szer között. Persze van, ahol az iszony alakul ki, de ez sem gond, csak válasszon más mozgást.

Ami meglepő, hogy nem a gyerekeknek vagy edzőnek gond ez az összeférhetetlenség,

hanem a szülőnek.

Nagyon sokszor látjuk, hogy saját kudarcaként éli meg ezt. Sőt belebeszél a szakmai munkába, hiszen a sporthoz mindenki ért. Hogy a saját álmait akarja megvalósítani és ezért átlép gyermekén. Hogy mivel ő ebben a sportban érvényesült, így gyermekének is ebbe kell. Hogy önmaga képzi, erőlteti az egyre inkább alulmotiválja lurkóját.

Az fel sem merül benne, hogy ha más sportban lenne ügyes a kicsi, akkor engedje, hogy megvalósítsa a saját terveit. Hányszor hallottam már szülőt kikelve ordítani saját porontyával, hogy mi a f… csinálsz? Pedig a képességeinek megfelelően játszott! Vagy nem kis súlyú szülőt, aki előadást tartott ropi testalkatú gyermekének, hogy ha nem lenne ilyen kövér, most ő nyert volna! Pedig nem ez a sport! Szerintem a sport inkább jobbá tesz! És X év múlva (ez sportág függő), csak ennek az érzésnek szabadna megmaradnia, hogy

én jobb lettem!

Ha eljutunk oda, hogy átléptük a határainkat, márpedig ez megtörténik a hosszú évek alatt, akkor azt is megtanulod, hogy

csak magadnak kell megfelelned! Hogy mindenre képes vagy!

Így a hosszú edzősködés alatt azt is megtanuljuk, hogy a legnehezebben a szülőkkel boldogulunk. Ha ők együtt képesek velünk dolgozni, gondolkodni, akkor lehetünk eredményesek. Nem kell, hogy egyet értsünk, de ezt nem a gyerekkel, vagy gyerek előtt vitassuk meg! Hogy a szurkolói szektor a szülőké, mert ott és akkor nincs más feladatunk.

Hogy ha rábíztam valakire a gyermekem, aki érte dolgozik azt elfogadjam!

Ez olyan kapcsolat onnantól, hogy a gyermeket sportolni adom, mint egy családi kapcsolat. Az edző részt vesz, nevel, mindennap. Alakítja gyermekünket és hosszútávon meghatározza testi és lelki egészségét. És ami fontos, nem lesz mindenki olimpikon, és mégis jó, ha sportol mindenki! Mert sportolni jó!


Célunk, hogy elindítsunk a Pontblogon belül egy olyan rovatot, ahol bemutathatjuk ezen oldalát is az élsportnak, mert a szülői oldallal senki nem foglalkozik. Mit szeretnénk igazán? Ha az elmúlt évek felismeréseit, tapasztalásait, megoldásait megoszthassuk ily módon, fókuszálva a megértésre és a megoldás fókuszra. Nem célunk másokat bántani vagy negatív színben feltüntetni, nem ez a lényege. Mi magunk vagyunk, pont abban a szerepben és abban a cipőben, hogy ennek pont most jött el az ideje.

Többek között az érdekel minket, hogy miért jelenik meg a rivalizálás? Hogyan történhet meg, hogy egy csapatból kiutálnak valakit? Többek között foglalkozunk azzal is, hogy milyen érzés az, amikor átviszed a gyerekedet egy másik egyesületbe? Milyen az, amikor mindenki megjegyezte a nevedet és te szülőként a lelátón az érdeklődő tekintetek és kérdések kereszttüzében létezel? Milyen érzés, amikor egy másik szülőtől fenyegető üzeneteket kapsz? Milyen érzés az, amikor először meglátod, hogy a gyereked elért eredménye alapján behívót kap a válogató táborba? Hogyan viselheti jól egy szülő, amikor azt láttam nap mint nap, hogy hetek óta nincs bőr a gyerekem talpán mert a vízhólyagok kikezdték? Hogyan viseltük szülőként amikor sírva ül be a gyerek az autóba a fizikai fáradtságtól? Hogyan kell emberként viselkedni egy olyan helyzetben, ahol a gyereked érvényesülése a tét?

Ezen dolgozunk, hogy értéket és szemléletet közvetítsünk mindezt úgy, hogy senkit nem bántunk meg vele. Mert mi ilyenek vagyunk 😊.

Előző írásunkat a témában itt találjátok:

Sportolóként sportszülőnek lenni

Megmaradni szülőként az élsport világában?