…és akkor megfordult a világom egy pillanat alatt. Szó szerint egy pillanat alatt… hogy valami baj van. Nagyon nagy baj van. Egyelőre győz a higgadtság, a belső tartás, a túlélni akarás. Amit hallok, megkérdőjelezem, hogy jól hallom-e. Itt vannak a barátok, akik segítenek, ez az egyetlen támaszom most.
Hogy mondd meg azt, amit te magad sem hiszel el, csak érzed, hogy belülről marcangol és fáj? Egyenesen és nem kertelve…így mondtam el. Mintha a szívemből téptek volna ki egy darabot és éreztem, hogy megsemmisülök. Egyszerűen fogy el belőlem az erő, a lábam elenged és utat tör a sírás, mert nincs más. A világom egyik értelmét készülnek éppel elvenni vagy csak figyelmeztetnek? Kavarog a fejem, zakatol és közben félek. Mire lehet ez jó? NEM BASZKI, ez egyáltalán nem jó. Gőzösként ütköztek a fejemben emlékképek, jó érzések….NEM! EZT NEM AKAROM!
Minden fáj és minden ismeretlen és minden remeg bennem. A jelenem, a jövőm, a mindenem.
Hinnem és bíznom kell, hogy ez értem/értünk történik, de nem megy. Most még nem. Sötét oldal kavarog és belülről ráz a zokogás….tudom igen, hogy itt vagytok és mondjátok, hogy minden rendben lesz….de a félelem nagyobb annál. Félek. Elveszíteni. Mi lesz, ha…..és ekkor jött a DAC. NEM! NEM! és NEM! Egy út van, a világos oldal. Befelé kell hallgatnom, nem a félelmemre. Éjszaka is zakatolva, belül remegve, kezem imára kulcsolva imádkozok és hogy nem lesz semmi baj. Különben mi értelme lenne?
Folyamatosan utat törnek a könnyek, így két nap után már nem hasznos szolgálat, így lemondok róla. Egész jól megy.
Csak egy út van, az előre és együtt fogjuk végig csinálni.
Koronát igazít, belül vonyítva a fájdalomtól, menni előre, mert nincs más út. Elindulunk és csak nyelek nagyokat, arcomra tapad a maszk és én mindjárt megfulladok. Ki kell innen mennem mert mindjárt elájulok, de nem lehet. Mennem kell és figyelnem, támogatnom, hogy minden rendben legyen. Bármerre nézek a szemekben félelmet és mérhetetlen fájdalmat látok, mert az én szememen keresztül látok. Még mindig félek. Azt mondják, természetes…de….senki nem érzi azt, amit én. Kurvára félek…. fényképszerűen pereg minden a szemem előtt, nem tudom nyomon követni azt a programot, ami belül fut.
Vajon hol van a remény, mikor tör végre utat magának?
Fogalmam sincs minek hatására, elkezdek kifele figyelni….igazából minden brutál flottul és gyorsan történik, profin. Nincs kérdés, jó az irány, a hely, a szakember. Hallgatom, ahogy veszem vagy éppen nem veszem a levegőt az orromon keresztül és megriadok. A testem reagál a történésekre, a félelemre és én úgy tűnik megint elveszítem a fonalat. Lecsukom a szemem, nagy levegőt veszek, ez segít abban, hogy ne essek össze. Keresem a kapaszkodókat, másra figyelek….akkor nyugszom meg, amikor meglátom a rettenthetetlenséget azokban a szemekben, amik olyan bátorságról és erőről tesznek tanúbizonyságot, hogy magam sem hiszem el.
Együtt félünk és már együtt hiszünk….ez ad tisztaságot és igazi reményt.
Keresem hetek óta a szót, ami a legjobban kifejezi, amit érzek, mert a hála szó jelentése kevés ehhez. HIT. Azt gondolom ez az a szó, amit kerestem. Hittel vagyok a kezek felé, amelyek megpróbáltak megtartani, a könnyek felé, amelyek segítettek az érzelmeket kifejezni, az alázat a testem felé, hogy irányjelzőként szolgált, a belső tartás felé, amely selyemacéllá változott. Mély hittel vagyok aziránt, hogy minden értünk történik.
Rettenthetetlen az, aki leküzdi önmagát és a félelmeit. Úgy hívják ezt a rettenthetetlen embert, hogy Somhegyi Réka.
————————————————————————————————————————————-
Ha tetszett a bejegyzésünk, közvetlenül a bejegyzés alján látható ÉRTÉKELÉS-nél fejezheted ki, mennyire, továbbá ugyanitt megoszthatod a Facebook-on keresztül is, ha jelentett számodra bármit az írás tartalma.
Az oldal alsó részében található HOZZÁSZÓLÁSOK résznél tudod elmondani véleményed, amit előre is nagyon köszönünk, hisz kölcsönösen formáljuk egymást. A fenti funkciók használatához, tájékozódáshoz a Pontblog GDPR szabályzatát itt találod.
Hasonló tartalmú írásunk itt olvasható:
Legutóbbi hozzászólások