Ha sport, hát erről sem feledkezhetünk meg. Mi van, ha vége? Mi lesz a szigorú beosztással? Mi lesz velünk? És nem is tudom mi a jobb, ha korán kell abbahagyni vagy ha sokáig tolható a vége? Sportfüggő, sérülésfüggő, élethelyzetfüggő…

De a lényeg a csend, az üresség… Az üvegbúra szindróma.

Minden rajtam kívül történik, nem is értem, hogy mi zajlik… Ez a világ idegen és ismeretlen. Amikor megsérül egy sportoló, hasonló érzések cikáznak benne, de ott van visszaút. A véglegesség lélekőrlő. Talajt veszítünk… Szembesülünk azzal, hogy mindenki pótolható, a helyeden már más áll. Nem, nem mondják, hogy nélküled megáll a világ, csak te totyogsz egy helyben. Már nem hívnak bulizni, mert te már nem vagy ott mindennap. Lesz ugyan mindig olyan, aki hív, keres, de ez nem ugyanaz. Rájössz, hogy a közös élmények tartottak össze,

a közös küzdés.

És most nincs… Vagy legalábbis nem neked.

Hogyan tovább? Még egy ideig megismernek, majd mivel „öreg” vagy, már senki sem. Állsz egyedül a nagyvilágban és magadban, hiszen te kemény vagy, és mégis levegőért kapkodsz. Két út van: aki előre készül, mert tudatos, illetve, aki csak ahogy esik úgy puffan. Nem tudnám megmondani melyik a jobb.

Mert bárhogy is igyekszel, a hiány ott lebeg.

Én a felkészültek közé tartoztam… És szenvedtem… Tudtam, hogy a korom miatt a műtéteim miatt már nem vagyok azon a szinten, hogy erőlködjek. Mégis hosszú idő telt el, mire megtaláltam azt a más tevékenységet, amivel elüthetem az időt. Nem, nem kitölti, megoldja, csak csökkenti a hiányt.

Tanultam, hogy legyen választásom.

Sok sportoló ezt sem teheti meg, mert nincs mikor, nem támogatja a sportág… Nem, nem buta csak mindent ebbe öl bele! Bele sem gondol, hogy mi van, ha sérül, ha jön egy tehetségesebb, vagy csak kiöregszik (de ez egy újabb téma). És jön az érzés, hogy tudtam, hogy ez eljön.  Igen, de nem hittük el! Arra programoztak minket, hogy mindent megoldjunk, hogy nincs akadály, amit ne tudnánk legyőzni!!

És most az üres tér. Minden újnak tűnik, ami eddig érthető volt most zavaros.  Ha van, aki a hónod alá nyúl, segít, könnyebb. Nem sírunk, vagy panaszkodunk. Újra tesszük a dolgunkat. Hogy ne tűnjön el az érzés, megpróbálunk a sportágunk közelében maradni, de ha nem megy ezt is el kell engedni. Senki sem panaszkodik. Nem cserélnénk el semmivel azokat a perceket, amiket a sportágunkban töltöttünk. Egy-egy győzelmet, közös pillanatot, még a fájdalmat sem, ami egyre többször jelentkezik. Van, aki más mozgást talál, bár ebben gyerekcipőben járunk. Nincs felkínált perspektíva, legfeljebb egy-két ÖTYE megmérettetés, ami visszarepít a múltba.

De legyünk őszinték, mi mindig sportolók maradunk a lelkünk mélyén.

Igen, beállunk a sorba, mert megtanultunk túlélni, alkalmazkodni, kitartani. Éljük a szürke mindennapokat, és a szívünkben örökké él a sport! Mert sportolónak lenni csodálatos!

————————————————————————————————————————————-

Ha tetszett a bejegyzésünk, közvetlenül a bejegyzés alján látható ÉRTÉKELÉS-nél fejezheted ki, mennyire, továbbá ugyanitt megoszthatod a Facebook-on keresztül is, ha jelentett számodra bármit az írás tartalma.

Az oldal alsó részében található HOZZÁSZÓLÁSOK résznél tudod elmondani véleményed, amit előre is nagyon köszönünk, hisz kölcsönösen formáljuk egymást. A fenti funkciók használatához, tájékozódáshoz a Pontblog GDPR szabályzatát itt találod.

Többi sport témájú írásainkat itt találod:

https://www.pontblog.hu/portfolio/category/perpetuum-mobile/