Forrás: Unsplash

Többen szóltak már, hogy tegyem meg. Húztam-halasztottam az időpontot, újabb és újabb időpontokat tűztem ki célul. Állandó kibúvót kerestem. Rég volt már. Sok az ismeretlen tényező.  Nem jártam arra már hosszú ideje. Nem tudtam, mit is mondhatnék. Hosszú csendek keletkeztek a fejemben. Fekve néztem az órát a falon, már hosszú ideje. Arra emlékszem még, hogy tegnap és tegnapelőtt is pont ezt csináltam. Csigaként vonszolta magát az elhatározás. Majd felálltam. Meglepődtem saját magamon. Majd fáradtan, mint akinek kikapcsolták az összes áramforrását, visszarogytam a kanapéra.

Erőt kéne vennem magamon.

Meg be kéne pakolni a mosógépet, ja meg vasalni is kéne. Ki kéne vinni a kutyát. Főzni is elfelejtettem, pedig lett volna rá sansz. A szomszédnak is ígértem valamit. Fel kéne hívni az öcsémet. Semmihez fogható ólmos fáradtság lett úrrá rajtam. A szemeim majd leragadtak. A fejemben egy szikrányi figyelmeztetés…nem teheted,

kelj fel és járj!

Soha nem tapasztalt nehézséget éreztem a testemben. Az agyam zsibbadt volt és megálljt parancsolt. Nem értettem miért. Igazságtalannak éreztem ezt az egészet. Már a kutya is nyüszít.

Nem akarom, pedig muszáj lesz. Lassan kezdett engedelmeskedni a testem. Kutya farokcsóválással konstatálta, hogy megértettem mit szeretne. Kimentünk, majd visszajöttünk. Erőt vettem magamon, beraktam a kulcslyukba a kulcsot és az autóm halk berregéssel adott hangot. Lassan, elcsigázottan, nagypapás üzemmódban haladtam. Úgy éreztem, mindenki engem néz. Nem baj.

Majd átléptem a küszöböt.

Újra vártam. Mintha ólmos lábakon haladna az idő, az emberek egy különösen fura mátrixban léteznének.

Körülnéztem, én következtem. Soha nem gondoltam volna, hogy annak a pár lépésnek ekkora jelentősége lesz életem során. Léptem kettőt, aztán még egyet. Folyamatosan mantráztam magamban az igazságtalan szót.

És akkor feladtam.

Fura, de a megkönnyebbültség érzése lett úrrá rajtam, hiszen régóta nyomta a vállamat, hát megadtam neki magam. Az érzésnek, az igazságtalanságnak, az önérvényesítés küzdelmének, az érzelemfókuszú megküzdésnek. Mindent megpróbáltam, végül mégis én kerültem ki vesztesen.

Feladtam. Mondtam ki háromszor is. Feladtam a harcot…..

ami egy kerületi parkolási büntetésről szólt, amit habár megfizettem, csak rossz rendszámra…


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Szösz

Somhegyi Dóri: Összeesküvés elmélet

Balassa Rozi: Hol szúrtam el?

Somhegyi Dóri: Kispesti NCIS