Forrás: Pexels

„Vidéki vagy?” – ez a kérdés akkor hangzott el, amikor egy „kifinomult” budapesti társaságban meséltem el egy sztorinkat. Sajnos napjainkban már feltételezhető, hogy vidéki csak az lehet, aki foglalkozik a szomszédaival. Hát akkor a sztori:

Hazaérve a munkából, döbbentem vettem észre, hogy a kapunk előtt, egy leselejtezésre váró asztal mellett düledező székeken, utcánk férfiai és ráérő feleségei éppen esznek-isznak, mint a középkorban. A bútorzatot értettem, mivel lomtalanítás előtt volt az utcánk, de az érthetetlen volt, hogy miért az utca közepén? A legjobban az döbbentett meg, hogy életem értelme odalépett az előttem haladó ismeretlen autó vezetőjéhez, és egy feles kíséretében, amit a sofőrnek ajánlott fel, a következőt mondta:

  • “Ne haragudj, lassabban mennél, mert nagy a por és így nem jó itt ülni! De cserében, gyere, bulizz velünk!”

És ekkor nem kis meglepetésemre ez a válasz érkezett:

  • “Leteszem az autót és jövök, ha ez ilyen hely, ideköltözöm!”

Visszajött és leült beszélgetni. A meglehetősen jókedvű társaság mindenkit befogadott, mindenki ihatott-ehetett. Amikor elfogyott az étel, valaki hazarohant és hozott otthonról hamuban sült pogácsát, pálinkát, zsírosdeszkát lilahagymával. Gyorsan elmúlt a nap, de senki nem akart hazamenni.

A stressz kiment belőlünk és megszűnt a külvilág. Egy kis idő múlva valahonnan a karaoke is előkerült (gyermekeink nem kis derültségére énekeltünk :-)). Aki érzett magában erőt az az asztalon pingpongozott, hogy ne kerüljön messze az étkektől. Azt hiszem aznap mindenki boldog volt. Nem, nem vidéken, hanem Budapesten, ahol mindenki figyel a másikra, barátságos és szeretetteljes. A nap végén az egyik barátunk szájából elhangzott a boldog nap nagy mondata:

“– Embernek lenni nagy dolog!”