Forrás: Unsplash

Mindenkinek kell, hogy legyen, vagy legalábbis kellene, hogy legyen valami vagy valaki, akivel vagy amivel szimbiózisban tud lenni, élni. És nem elviselni vagy megszokni, hanem harmóniában lenni. Táplálni egymást, többé tenni. Van-e ilyen állapotunk? Hát, akinek nincs meg kellene találnia, mert csak így tud elengedni, stressz nélkül átvészelni…

Gondolataim csapongva törtek rám, hol segítve, hol elnyomva, hol már-már fájdalmasan. Igen, szinte agyonnyomtak a terhek, amelyek valósak vagy véltek.

Megoldhatóak vagy túlgondoltak?

Nem tudnám megfogalmazni, de sokszor csak azt éreztem, hogy ezt már nem fogom bírni. És mégis újra futottam a köröket. Megérte? Sosem tudom meg, hiszen csak az egyik végkimenetelt ismerem. Belebetegedtem…..ó de hányszor! Okosabb lettem? Hát…

És újra futni kezdtem a köröket, józan ésszel tudtam, hogy én vagyok a hülye, de a józan ész, nem is tudom létezik-e. Ideig-óráig biztos, majd rám (ránk) tör valami

bizonyítani akarás.

Egy ilyen gyengeelméjű pillanatomban éreztem, hogy nem, nincs meg az az egyensúly…. inog a talaj alattam. Döbbenten vettem tudomásul, hogy a tudatalattim vagy a lelkem leültet, szinte lebilincsel.

Ültem egy padon, bámultam a kékséget… Lassan, nagyon lassan hagytam, hogy levegye a vállamról a terhet. Hagytam, hogy suttogjon a fülembe, hogy kimondja azt, amit tudok: mert mi lesz, ha nem?

És elengedtem…

Már hallottam a hullámokat is, a szelet, amely lágyan lengte körül a lényemet. Hallani kezdtem a madarakat, a gyerekek önfeledt meséit. Összekapcsolódtam a természettel, amelynek érzése maga a csoda. Talán először gondoltam végig, hogy igazából ő irányít mindent, és mégsem fitogtatja az erejét. Ringat, átölel, és olyan mélységesen megnyugtat, hogy szinte meg is szűnik a világ. Az idő úgy suhant, repült el mellettem, hogy észre sem vettem. Egy dolog zakatolt a fejemben….

nem akarom, hogy elmúljon ez az érzés!

Nem akarom, hogy újra megrohanjon a feszültség!… és mintha látta volna a gondolataim, produkált egy naplementét. A színek kavalkádja, azt suttogta, miért lenne vége? Csak tőled függ, hogy ne bonyolítsd, ne tedd ezt magaddal! Igen, minden nap felkel a nap, minden nap lesznek ilyen színek, mindig lesz lehetőségem megtalálni ezt a harmóniát. És nem, nem mondta, hogy csak tőled függ, mert nem hazudott.

Csak megmutatta, hogy lehet máshogy is.

És szépen lassan eggyé olvadtunk. Éreztem a biztonságot, hogy nem vár mást, csak azt, hogy együtt rezegjünk. De amikor indulni kellett, szinte fájt! Mert tudtam, hogy a bölcsesség, amit kaptam, eddig tartott. Irány vissza, fussuk a köröket, mert valaki ezt osztotta ránk. És mi bolond fejjel tesszük, amit kiosztottak ránk.

De legalább tudom, hogy hol tudok szimbiózisban élni tovább…


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Balassa Rozi: Amikor először ölelt át

Balassa Rozi: Életképek

Balassa Rozi: Mese egy királylányról

Balassa Rozi: Egyik legfontosabb erényünk…

Somhegyi Dóri: Helló, hívtál, itt vagyok!