Egy alma lehullása annak idején forradalmasította a fizikát. Nálam egy szekrény „rámhullása” forradalmasította az élethez való hozzáállásomat. Mi a közös a kettőben? Hát a gravitáció megtapasztalása mindenféleképpen, de hogy van-e még más tényező? Hát ezt foglalom most valahogy össze .
Éppen a festés utáni nagytakarítást végeztem, mikor letámadott. Hirtelen, óriási robajjal közelített felém. Kitettem a kezem, hogy eddig és ne tovább (szinte láttam magam kívülről, mintha egy filmbéli Jackie Chan filmből léptem volna elő ), de az csak nyomult, így adta tudtomra, hogy a fizika törvényeivel nem lehet csak úgy játszadozni. A pillanat tört része alatt elkezdtem visszaemlékezni, hogy melyik filmben láttam erre valami okosságot (esküszöm, tényleg karate mozdulatok törtek be emlékképeimbe :-D), de mire cselekedhettem volna (na azt azért megnéztem volna, hogy egy rúgás, hogy nézett volna ki az előadásomban :-D), már letaglózott a súlyánál fogva. Egyszerűen és annak nehézségével együtt, fal helyett,
földhöz nyomott a felismerés.
Ott feküdtem a két és félméteres monstrum alatt felismerve, hogy b.szki, azt hiszem baj van. Ahogy ott feküdtem, rájöttem, hogy nincs is akkora baj, hiszen még élek. Habár sajgott a fejem, a karom, az orrom. Ekkor érkezett meg a nagy robaj hanghatására kisebbik gyerekem, aki mellém feküdve zokogással és a nevem ismételgetésével adta tudtomra, hogy megijedt, és így ebben a helyzetben végignézhettem az érzelemfókuszú megküzdést testközelből :D.
Nyugodt hangon megkérdeztem tőle, hogy esetleg segítene-e kikerülni a monstrum alól? Ekkor érkezett meg fiam, akit legmélyebb álmából keltett fel a két és félméteres monstrum robaja. Kérdőn nézett a földön fekvő testvérére, hogy mit is csinál ott pontosan az ugyancsak fekvő helyzetű szekrény mellett? Ekkor jobb kezemet kinyújtva tudtára adtam, hogy hahó, itt vagyok, és ha segítene, az nagyon jót tenne mindenkinek, de legalábbis nekem biztosan .
Feltápászkodtam és visszatettük a helyére a szekrényt, aminek több lába is kitörött és ő is ugyanúgy megsérült, mint én, majd egy akkus csavarozó meghozta a megoldást az FKF másnapi lomtalanítási ajánlatával együtt :D. Kiraktuk, ha már egyszer letámadott. Win-win helyzet volt a fejemben, hiszen mindketten megsérültünk. Ő támadott, viszont a
döntési jog
most már nálam volt, így még búcsút sem intettem neki. Diadalittasan néztem a szemközti utcafronton, ahogy ázott az esőben. Ez volt az én bosszúm…..
Na szóval összefoglalva, puklival a fejemen és felkaromon, megúsztam a monstrum által adott tanítást. De mit is?
Hosszú hetek óta hétvégenként is dolgoztam, környezetem aggódó tekintete, mondatai és gondolatai ellenére is csak nyomtam tovább.
Senki nem bírt megállítani. Helyesebben de.
Konkrétan az a szekrény, aminek tanítását most is itt érzem még hetek után is a fejemen és felkaromon. Nagyon konkrétan, ellentmondást nem tűrően adta tudtomra, hogy most már álljak meg, szó szerint fejbevert a felismerés és annak jelentősége, hogy
önmagamnál fontosabb nincs.
Nincs az a munka, az a feladat ami megérné, hogy tönkre tegyem önmagam. Tehát a szekrény annak minden hozományával együtt adta tudtomra, hogy álljak meg. Elég egyértelmű volt és ellentmondást nem tűrő….
Megállni, figyelni. Hallani, hallgatni, meghallani érdemes. És persze nincs fontosabb azoknál a barátoknál, akik ezt nap mint nap szeretetből, féltésből mondják. Hálás vagyok a tanításért, az igaz, mély barátságokért! És a felismerésért, hogy önmagamnál fontosabb tényleg nincs a világon!
Köszönöm a tanítást a szekrénynek, a barátoknak, a szomszédnak, a gyerekeimnek, az FKF-nek, a festésnek, a változásnak, önmagamnak. Egyébként meg világbéke .
Legutóbbi hozzászólások