Forrás: Pexels

„Hol rontottam el?” Ezt a kérdést akkor tettem fel magamnak, amikor már legalább 4500 lépést tettem meg két kiskorúval az erdő közepe felé.

Előzmények: Reggel azt a célt tűztem ki, hogy Hűvösvölgyből a Hármashatár-hegyre túrázunk egy kicsit. Mivel van Kék Túra könyvünk, amibe még a gyerekek nem gyűjtöttek pecsétet, azt gondoltam, ez egy jó ötlet. Hűvösvölgybe érkezve megkerestük a pecsételő helyet, ahol az első pecsét bele is került a könyveikbe.

Elértük az erdőt, majd a cuppogós-saras ösvényen haladva, egy kis idő után azt vettem észre, hogy csökken a teljesítményük (no persze az enyém is felfele menet :-)). Még mielőtt megfogalmazhattam volna, hogy mi az oka ennek, egyszer csak megérkezett felém a kérdés: „Meddig megyünk még?” Elsőre nem igazán értettem, hiszen csak most indultunk el, és mivel én már jártam ezen a túra útvonalon, ezért tudtam, hogy hát a Hármashatár-hegy azért még jóval arrébb van. Akkor jöttem rá, hogy hahó!!!!!, a Hármashatár-hegy csak az én kitűzött célom, és elfelejtettem megkérdezni, hogy ez nekik is jó-e! Így hát előszedtük a táskából a Kék Túra könyveket, és megnéztük a térképen, hogy honnan indultunk, és hol van a Hármashatár-hegy. Egyértelműen megállapították, hogy az azért nagyon messze van ahhoz képest, hogy már legalább 3 kilométert jöttünk. Megkérdeztem, hogy akkor meddig menjünk? Kijelölték a még kb. bő 1 kilométerre lévő Árpád-kilátót. Azzal érveltek, hogy hát ne felejtsük el, hogy még visszafelé is kell menni ugyanezen az ösvényen. Megnéztük, hogy milyen „nevezetességek” vannak még addig az utunk során, mire lehet számítani. Csodák csodájára a további egy kilométeren nőtt a teljesítményük, jókedvűek és felszabadultak lettek. A visszafelé úton töltött időnk egyszerűen elrepült, hiszen tudták, hogy mihez viszonyuljanak.

Rájöttem, hogy a munkánkat is sokszor leegyszerűsíthetné, ha egyértelműen adnák meg a célt, és együtt néznénk meg a saját térképünket, hogy lássuk, hogyan és milyen úton tudunk közelíteni a megoldáshoz (vagy a célhoz). Ezzel a módszerrel ráadásul egyértelműen nőhetne a hatékonyság is. Érdemes lenne átbeszélni egymással, hogy az én célom egyezik-e a többiekével, továbbá azt, hogy az út, amit közösen kell megtennünk, a továbbiakban hogyan tud közös úttá, céllá alakulni. Fontos meghallgatni a másik érveit, gondolatait, és azokat addig igazítani egymáshoz, amíg közös történetté nem alakul át. Azt se felejtsük el, hogy csak akkor lehet egy vezetőt követni, ha megfelelő információkkal látja el a csapatát, egyértelmű utat mutatva nekik. Én ezen a ponton buktam el. Ezen felül nem mutattam meg és nem beszéltem meg velük a részcélokat, mint igazodási pontokat.

Mi is történt a gyerekekkel aznap? A gyerekek felmérve a képességeiket, kijelölték a számukra reális célt, ami az érveik alapján számomra is elfogadhatóvá vált. Így az aznapi közös célunkból, nem utolsó sorban egy együtt megélt, mindenki számára értékes történet lett.

Egyedül vagy csapatban? Mi a “követőtechnológia”? Talán ez kiderül az írásból 🙂