Forrás: Unsplash

Nem bonyolult…elvileg…. Létezik egy nagyon hegyes, vékony tárgy, aminek a pici lyukába bele kell vezetni egy vékony cérnaszálat. Ezt követően, egy csomót kell kötni a végére, majd varrási tudás birtokában öltéseket végezni. No hát az van, hogy ez az egyszerű metódus 40 éve szó szerint nem szövi át a napjaimat. Nem vagyok jóban az anyagokkal, gombokkal, a zipzárakkal, a cérnagombolyaggal, a cérnaszállal, a tűkkel. Azonban jó és szoros barátságot kötöttem ezen időszak alatt a biztosítótűvel és a varrónőkkel.

A varrás egy türelmet igénylő tevékenység.

De ha tudom, hogy van egy nagy adag készséghiányom ezzel kapcsolatban, akkor biztosan a türelmem sem lesz  elegendő, tehát bármilyen varrással kapcsolatos feladat számomra idegőrlővé válik. Emlékszem, 30 éves koromban arra gondoltam, ha már elég nagyok lesznek a gyerekek, elmegyek egy varrótanfolyamra. Igenám, de miért mennék el akkor, amikor lehet, hogy már nem is lesz szükség rá. Most, hogy 40 éves múltam, egyáltalán nincs bennem az a kényszer, hogy elmenjek egy varrótanfolyamra.

De mit is tudott okozni másnak az én készséghiányom? Elmesélem. Egyik gyermekem óvodás korában egy egész délelőttöt végigsírt azért, mert ollóval egy nagy vágást csinált a pólóján. Kiderült, hogy nem azért sírt, mert elvágta a pólót és szégyellte magát, hanem mert „az ő anyukája nem tud varrni”. Amikor érte mentem az oviba, az óvoda egész személyzete felajánlotta a segítségét, hogy megvarrják helyettem. Ez nagyon jó és cuki volt, de a gyerekemnek fél napra biztosan rossz érzéseket okoztam.

A készséghiányomat évről-évre képes voltam tovább fokozni. Például farsangi időszakban, szinte én voltam az egyetlen szülő, aki nem tudta megvarrni a gyereke farsangi ruháját. Inkább megvettem. Soha nem tudtam megstoppolni a lyukas zoknikat, a pólók alját, a levált nyakrészeket. Emlékszem, egyszer próbáltam megvarrni a fiam ünneplő nadrágját…..szóval no comment, inkább farmerban engedtük el itthonról, bevállalva ezzel a figyelmeztetőt. Soha nem voltam képes a lányom versenydresszeit megjavítani, de még flittert sem voltam képes felvarrni rájuk. Sőt egy “varrásom” alkalmával hozzávarrtam az anyagot a saját nadrágomhoz :-D. Akkor döntöttem el, hogy ez nem nekem való.

……de érdekes módon mindettől függetlenül soha nem adtam fel. Így egyszer „varrtam” mindkét gyerekemnek egy-egy párnát kiskorukban.

Ők nem azt nézték, hogy milyen színű és mennyire ferde a varrás, hol csomózódott össze a cérna….hanem azt, hogy szívből készítettem nekik….és tényleg ez a lényeg.

Szóval kedves varródobozban várakozó holmik! Nem vagyok rátok kíváncsi, hiába is várakoztok nagyon sok éve a fiókomban. Tovább erősítem kapcsolatomat a biztosítótűvel és a varrónőkkel   .


Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Füredi Dóri: Én és a citromkarikák

Balassa Rozi: Hurrá, nyaralunk!

http://pontblog.hu/portfolio/somhegyi-dori-sorszam-maffia/Van akit kivarrnak, van akit bevarrnak…igazából mindegy. Nekem egyik sem kenyerem 🙂