Forrás: Pixabay

Életem érdekes és egyben fájdalmas állomásához érkeztem. 40 évesen szembesülnöm kell a betegségekkel és sajnos a halállal is. Egyértelműen rosszul érint egy-egy szerettünk halála, és az is, ha a barátaim ismeretségi körében történik ilyen. Látom a barátaim hezitálását, megtörtségét abban a szakaszban, amikor végig kell kísérniük szerettüket a legvégső folyamaton. Amikor nagyszülőnket egyik pillanatról a másikra látjuk elesettnek, nem azt a képet látjuk és érzékeljük, amit azelőtt 40-45 éven keresztül.  Hirtelen kiszolgáltatottá és elesetté válik az az ember, aki mindig az erőt adta, vagy akár a példakép volt számunkra.

Azt látni, hogy nem tud már felkelni, hogy a valós és valótlan gondolatok fura egyveleget kezdenek játszani a fejükben, sajnálatot kelt bennünk, és próbáljuk magunkban elraktározni mindazt a jót, közös emléket, ami talán kicsit képes elfeledtetni velünk azt, amit akkor éppen a szemünk előtt lejátszódik. Segítesz és megérted a helyzetet, de az érzelmek és a végső idő gondolata belső feszültséget okoz. Szeretettel viszonyulsz felé, de közben belülről ordítasz, hogy ezt nem akarod látni és átélni. Ugyanakkor meg azt érzed, hogy tartozol….mégpedig a szeretettel, hálával, tisztelettel a másik felé, hisz ez ugyanolyan természetes folyamata az életünknek, mint a születés vagy az egész életünk. Nehéz elengednünk, még ha tudjuk is, hogy ez jobb lenne neki….

Hol van az a pont, amikor elmondhatjuk, hogy valaki nem beszámítható? Vajon mikor van az a belső pontunk, hogy hagyjuk és végignézzük azt, ahogy szerettünkből eltávozik az élet? Hol van a mi felelősségünk? Hol és hogyan hozzuk meg a döntést a szeretteink „felett”? Hogy döntsünk egyáltalán egy élet felett?

Ki készít fel minket erre a döntésre?

Döntsünk a családunk helyett? Ki az, aki meghozza a végső, egyszer és mindenkorra utolsó mondatot? Meghozhatjuk-e egyáltalán?

Amikor családot alapítunk, egyszerűen a saját érdekeinket és vágyainkat helyezzük előtérbe. Megtesszük és kész. De hogy van ez egy élet elengedésénél, aki feltehetően sok-sok éven, évtizeden keresztül fontos volt számunkra? Hogyan? Nagyon nehezen. Sok-sok sebbel a szívünkön, még akkor is, ha értelemből meg tudjuk indokolni döntésünket. Egyet biztosan tudok. A döntés akkor a miénk, ezzel együtt a felelősség is, ha bele tudunk nézni mélyen a szerettünk szemébe. Ha az a szempár egyértelműen tudtunkra adja, hogy mit szeretne; hogy el szeretne menni…., akkor kapunk egy felhatalmazást tőle…és ez az ősbizalom érzése, hogy rád meri bízni az élete utolsó állomását. Azt hiszem ennek a nehéz és fájdalmas döntésnek a legnagyobb, legfelemelőbb üzenete ez…….

Felemelő, megtisztelő és egyben fájdalmas is. Igen, a döntés a miénk…..

 Érzékeny és fájdalmas téma a búcsúzás…..ki készít fel minket, és ki dönti el, hogy legyen tovább?