Amikor két évvel ezelőtt belefogtunk az interjú készítés rejtelmeibe, már akkor tudtuk, hogy olyan embereket szeretnénk megszólaltatni, akik minden nap valamilyen értéket közvetítenek, mégsem készül velük mélyebb megismerést segítő beszélgetés. Ezért úgy gondoltuk, hogy Székely Gabriellával feltétlenül készítenünk kell egyet sport témában. Hogy miért? Nem feltétlenül a sportpályafutása vagy a nagyratörő tervei miatt, hanem mert olyan emberekkel foglalkozhat, akikkel nem mindenkinek van lehetősége a sport területén. Következzen az interjú:

Hogy fogalmaznád meg: ki vagy Te?

Testnevelő tanár és a Magyar Szervátültetettek Röplabda Válogatottjának edzője. Közösségi embernek tartom magam, aki mindenhol megtalálja a helyét. Az iskolában, a csapatoknál, a barátaim között, a munkában, mindenhol mozgatórugó vagyok. Sohasem nyugszom, mindig kitalálok valamit.

Honnan kezdted a sport-pályafutásodat?

Az általános iskola alsó tagozatára emlékszem vissza, amikor az utca összes gyerekét sorba állítottam, és sorversenyeket játszattam velük. Mindig versenyezni és nyerni, ez hamar el volt döntve nálam.

Gyermekkoromban röplabdáztam, nem voltam kifejezett tehetség, de lehettem volna jobb. Egy másik edzővel talán jobb alapokat kaptam volna. A sportkarrieremben az első „normális” edző főiskolás koromban volt, ott jött a „jé ezt így is lehet?” érzés.

Aztán testnevelő tanárként kezdtem el dolgozni egy általános iskolában.

Mikor derült ki számodra, hogy a testnevelés lesz a hivatásod?

Általános iskola 5-6. osztályában. Volt egy tanárom, aki szimpatikus volt, nagyon tetszett a kiállása, változatos órákat tartott, lenyűgözött. A gimis testnevelő tanárom mondta, hogy ne menjek tanárnak, hanem inkább orvosnak. Nem tudott lebeszélni.

Mitől kapsz inspirációt?

Attól, amit a teremben csinálok. Az, hogy valakinek nem megy, de a végén megtanulja. A „suta, két ballábas”, akiből a végére lesz valami. Nekem ez jelenti a legtöbbet.

Türelmes vagy ebben?

Nem mindig. Látom, kiben mennyi van. Akiben látom, hogy nincs érzéke hozzá, talán soha nem fogja megtanulni, és ahhoz képest mégis le tud tenni valamit az asztalra, az nagy dolog. Aki pedig képes rá, csak lusta, arra haragszom, hiszen viszonylag kis erőfeszítéssel tudna jobb lenni.

Minek vallod magad szakmai szempontból?

Elsősorban testnevelőnek, másodsorban edzőnek. Néha azt gondolom, hogy a pedagógiai érzékem fejlesztésre szorul, de mégis eredményes az, amit csinálok. Tudom, hogy egy átlagos pedagógus ezt nem így csinálja. Nekem még sokat kellene tanulnom, hogy be tudjam fogni a számat. Ám kettős érzésem van, hiszen talán mégsem baj, hogy ilyen szókimondó vagyok, mert azt gondolom egy versenyszituációban nincs mit gondolkodni. Amit érzek, amit gondolok, azt mondanom és csinálnom kell.

Szerinted más testnevelő tanárok, hogyan látnak Téged?

Talán úgy, hogy én mindig többet akarok. A mindennapi életben bánt, zavar, ha valaki legyint dolgokra.

Abban különbözöm, hogy még többet akarok adni. Ha látok valakit az osztályban és nagyon nem szereti, amit csinálunk, akkor meg kell vele szerettetni. És ezt nem akarom feladni. Pedig tényleg sokszor azt kellene csinálni, hogy hagyom, mit küszködöm azzal a gyerekkel. Pont egy ilyen táncoslábú kislány jött be tesi órára, tehetséges, ügyes, de semmit nem csinált meg. És látom, hogy mindig kibújik a feladat alól. Nekem mindig az a gondolatom felé, hogy „de ügyes vagy, és meg fogod szeretni”. Aztán addig csinálom, amíg végül megszeret valamit.

Megtalálod a kulcsot hozzájuk?

Azt gondolom, hogy igen. Baromira idegesít az, amikor arcot vágnak, és nem csinálják. Ez engem zavar, ezért utána megbeszélem vele, hogy képes rá, ügyes, higgye el. Ha ez nem megy, akkor egy kicsit elkezdem „gyalulni”. Mindenféle eszközt megpróbálok, és valamelyik eltalálja. Tudom, hogy egyikkel-másikkal emiatt tényleg olyan konfliktus helyzetbe kerülök, amiben biztosan tudom, hogy most egy hétig utál. Aztán elkezdjük a kapcsolatot újra építeni, utána odajön és megkérdezi, hogy jól csinálja-e. Igen, szuper jól csinálod, megveregetem a hátát. Elkövetkezik egyszer minden gyereknél. Egy gyereknél pont múlt héten volt egy éles vitám, aztán bejött ma, és sikerült neki megcsinálni azt, amit hónapok óta nem. Valahogy ők is változnak. Látják, hogy ha foglalkoznak velük, akkor ők is akarnak már a végén valamit. Pont most mutatott a férjem egy motivációs videót, aminek a lényege ez volt: érd el a másik emberben, hogy ő akarja. Ha csak Te akarod, az nulla.

Mi a különbség egy testnevelés óra és egy edzés között? Mást vársz el?

Nem, mindkettőnél azt várom el, hogy maximálisan megcsinálja, amit kérek tőlük. Talán az edzéseken kötetlenebb a kommunikáció a játékosokkal, szabadabb, mivel felnőttek. Ők is ugyanúgy kibújnak a feladatok alól, megtalálják a kiskapukat, akárcsak a gyerekek, de még többet tudnak teljesíteni. Az edzésben még az is benne van, hogy azért valamilyen eredményt akarunk előbb-utóbb elérni, tehát eredmény-központúbb. Az iskolában a cél csak az, hogy megszeresse a mozgást, és ha innen elmegy, akkor csináljon valamit.

Kapsz erről visszaigazolást?

Igen, sokszor. A régi tanítványok csak visszajönnek vagy a közösségi médiás felületeken látom, hogy az a kislány, aki kínlódott, hogy utál futni, most félmaratonokat fut, tehát valahol elindult. Jó, persze: van, aki nem, de a többség azért nem azt mondja, hogy hú de rossz volt, hogy tízszer fel kellett másznia a kötélre nálam egy tesi órán.

Miért nem dolgozol kizárólag edzőként?

Hamar elterveztem, hogy én ezt nem akarom. Elég rég már. Nem akartam nőként. Azt tudtam, hogy gyerekekkel akarok foglalkozni, de azt, hogy egy felnőtt extraligás csapat mellett edzőnek lenni, nem gondoltam, hogy ezt kellene csinálnom, mert szerintem nem nőnek, családanyának való feladat. Ha az akartam volna lenni, akkor az lennék.

A gyerekeim kicsik, nem akarom őket arra beáldozni, hogy minden hétvégén meccsen vagyok és edzőtáborozok. Magamnak már bebizonyítottam azt az itteni csapatommal, hogy a nullából Országos Bajnokságon 4. helyezett lett a csapat, úgy, hogy nem leigazolt játékosok voltak. Meg tudtam mutatni, jó csapatot tudtam belőlük kovácsolni, de ezt egyesületi szinten, hogy valaki folyamatosan álljon ostorral a hátam mögött, és függjek azoktól a játékosoktól, azt én nem szeretném.

Mióta foglalkozol transzplantáltakkal (szervátültetettekkel)?

1999 május óta, tehát 20 éve.

Hogy jött ez a szál a képbe?

Volt egy tanítványom, az anyukája az akkori FONESZ-ban (Fogyatékosok Nemzeti Szövetség) dolgozott. Ott voltak tömörítve a siketek, a transzplantáltak, értelmi fogyatékosok és külön voltak a paralimpikonok. Felhívott, hogy a Szervátültetettek Világjátékán még soha nem indultak röplabdával, de kitalálták, hogy röplabdáznának Habár most van valami edző, de mégsem olyan jó, így kérleltek, hogy vállaljam el. Mondtam nekik, hogy miért nem. Húszféle indokot felsoroltam legalább. Amikor ezzel az egésszel találkoztam, akkor az jött le, hogy itt mindig meghal valaki. Beteg emberek, nagy felelősség, és hogy nincs is rá időm. Az akkori iskolás csapatommal sokat versenyeztünk. Aztán végül addig nyaggattak, hogy találkoztam az akkori elnökkel. Csak ültek velem szemben, ők elmondták, mit szeretnének, én meg azt mondtam, hogy nem. Ültünk tovább. Úgy megsajnáltam őket, hogy végül elvállaltam.

Az első dráma akkor ért, amikor beírtam a májusi kezdési időpontot. Elmondták, hogy ilyen, meg olyan ügyesek a csapattagok.  Amikor az első edzésre odamentem, kiderült, hogy még azt sem tudják, hogyan kell tartani a kezüket.

Aztán ugyanebben az évben a magyarországi Világjátékokon elindultunk, gondoltam majd lesz valami. Akkor 3-4 hónap alatt annyit értem el velük, hogy ki tudtuk játszani a három érintést. Olyan ütésszerű volt az ütés, de mégsem az igazi. Végül harmadikak lettünk életünk első világversenyén. Az nekem egy megdöbbenés volt. Ott szembesültem azzal, hogy hát itt azért nem azt várják a csapattól, mint amit én elgondolok a röplabdáról. De utána aztán lettünk jobbak, jobb rendszereket tudtunk játszani, pontosabb volt a játékunk, többet játszottunk, több játékos volt. A világban a hollandok a legnagyobb ellenfeleink. Ők alapképzésben kapják a röplabda képzést általános iskolától kezdve, így helyzeti előnyben vannak. Ezt nehéz felülmúlni. 

Mit jelent számodra a munka velük?

Nagy kihívást. Azért a 20 év alatt ért többször olyan sokk, hogy sírva mentem haza az edzésről. Főleg az elején, mert képzelj el olyan embereket, akik a sportot nem azért választották, mert gyerekkoruk óta szívesen sportolnak, és ebben látják a jövőt, hanem azért, mert adódott egy sajnálatos szervi probléma, ami miatt szervátültetettek lettek. Megtalálta őket egy egyesület, és felajánlotta nekik a sportolási lehetőséget. Olyan emberek, akik soha nem játszottak csapatban, akik alapból nem biztos, hogy értik a sport velejét.

Meg tudnád fogalmazni, hogy miben más akkor egy transzplantált sportoló?

A transzplantált sportolókat nem a klasszikus értelemben vett sportolóként kell értelmezni. Nem az óvodában kezdtek el sportolni, hanem egy sajnálatos betegség, esetleg egy hosszú várakozás és egy nagyon komoly műtét után. Majd ezt követte még egy hosszú időszak, ami arról szólt, hogy az új szervet befogadja-e a szervezete vagy kilökődik. Szóval ezek az emberek megküzdöttek az életért, így minden kicsi eredmény, amit elérnek, háromszorosan számít.

Itt nincs toborzás, megvan miből főzhetek. Itt az lesz élsportoló, aki kapott egy szervet és kedve is van csapatban mozogni.

A transzplantált játékosok betegnek tartják magukat?

Nem. A transzplantáltak között a röplabdások a csúcs, azaz akik nagyon jól vannak, azok röplabdázhatnak csak. Van egy rendezvény a transzplantáltak számára (Képzett Beteg Program), oda olyanok mennek, akik távol állnak attól, hogy elkezdjenek sportolni, de mindenkit biztatnak, hogy legalább gyalogoljanak, mert a szerv élettartama attól is függ, hogy mennyit mozognak. Azt mondjuk nem hiszem, hogy amit én a tornateremben csináltatok velük, az a szerv élettartamát növelné, inkább csökkenti. Egy egészséges embernek sem egyszerű 25 ütést megcsinálni. Megterhelés-pihenés, de amikor egy mérkőzést végig játszunk, az egy folyamatos megterhelést jelent számukra. Nálunk a világversenyen – mivel sok sportág van és összesen 6 nap – a röplabdát beteszik egy napra. Egy nap 5 meccset kell játszani, az két nyert szettre megy. Ha bénák vagyunk és csak 2:1-re nyeregetünk, azért a végére az sok szett. A felkészülésünkben is olyan tornákra járunk, hogy reggel kezdjük és este 18 óráig játszunk. Én már a pálya szélén szoktam elfáradni ebben. Sok!

Zömében milyen transzplantáltak vannak a csapatodban?

A legtöbb vese, de van tüdő, szív. Zömében fiúk vannak a csapatban. Itt azért szembekerülni egy-egy történettel nem egyszerű: egy sima vesetranszplantáció sem egyszerű, de ott van, ha nem sikerül, akkor mész vissza dialízisre. És élsz tovább. Egy tüdő, máj, szív ott vékony a határ, hogy mi lesz veled. Nincs több lehetőséged. Valamelyik sportoló jobban megbecsüli, hogy kapott új lehetőséget, de van, aki nem.

Veszítettél már el versenyzőt?

Igen. Az argentin világversenyre való utazás előtt két héttel halt meg az egyik játékosom, az erei felmondták a szolgálatot a sok gyógyszer hatására, és hátsófali szívinfarktusban halt meg. Azért az megdöbbentett, mert egy focipályán esett össze, azonnal meghalt.  Ez megeshetett volna a tornateremben is. Kicsit megijesztett. Volt még egy fiú, aki meghalt, ő rákos lett.

A csapattársak ezt hogyan dolgozzák fel egymás között?

Úgy, hogy nem beszélnek róla, max. 1-2 mondatot, nagyon magukba fordulnak. Van pszichológus, a csapat nagyrésze fiú, ők kemények, utána azért kibuknak.  Egy-egy mérkőzés után isznak egy picit, és elkezdenek lazulni. Akkor is maximum olyat mondanak, hogy „a szemét cserben hagyott minket” – amiben ott van a humorba fojtott mélység is.

Nőként hogy fogadnak el?

Nehezebben, de nagyon keményen tudok viselkedni, és ha muszáj, akkor én is ugyanúgy tudok káromkodni, mint ők, és megmondom nekik, amit én gondolok.

Fiúsítva vagy?

Igen. Így kezdtem. Gyerekként többet fociztam, fiúkkal nőttem fel, velük jobban megértettem magam.

Beleérzel a transzplantáltak helyzetébe edzőként?

Nem. Edzőként nem szabad. Amikor edzést tartok, akkor csinálja, nincs más választása. Ha hozzám fordul bármilyen problémájával, akkor megértő vagyok egy bizonyos határig. Egy olyan versenyzőmmel viszont nem vagyok megértő, aki cserben hagyja a csapatot… többet nem teheti be a lábát a terembe… volt, aki a világversenyre utazást is bevállalta, majd a cél előtt felállt. Mélységesen felháborít, ha valaki a vállalását nem teljesíti.

Hányszor van edzés egy héten?

Egyszer. Ez nagyon kevés. A transzplantáltak sportja úgy néz ki, hogy egy világversenyen nemcsak egy sportágban indulhatsz, így van, aki nemcsak röplabdázik. A röplabda nehéz, és csapatsport is, így kevés induló van alapvetően.

Mennyire fontos a transzplantált röplabdásoknak a díjazás?

Az érem fontos, igen, nyerni akarnak. Nagy küzdők. Képesek rá. Bár volt olyan, hogy kikaptunk a döntőben, utána félrevonultam és azt mondtam, hogy soha többet nem akarok látni úgy csapatot, hogy nem küzd. De volt olyan is, hogy a döntőben vezetett az ellenfél 4 ponttal, 12:8-ra, amikor már ott voltam, hogy az egyik lánynak eltört az ujja, a másik kórházban volt, a harmadik használhatatlan állapotban. A kispadon nem volt senki. Ott voltam, hogy szép teljesítmény, de nem cserélhettem. Lerendeztem magamban, hogy szép eredmény bármi legyen a végeredmény. A végén megnyertük, de ott olyan küzdelem volt a pályán, szinte meseszerű. Azt a pillanatot – így visszaemlékezve is – hihetetlen élményként éltem meg!

Ez volt „A nagy pillanat”?

Igen, amikor vége lett a mérkőzésnek, kint a pálya szélén megvártam azt a pillanatot, amikor leesik a labda és a csapat összeszalad.

Volt-e már olyan, hogy megbántad egy edzői döntésedet?

Persze, volt. A japán világverseny óta tudom, hogy egy cserét rosszul csináltam, soha senki nem vetette a szememre, de tudom, hogy nem úgy kellett volna. Mindenáron azt akartam, hogy mindenki pályára kerüljön, ha már 12-en eljöttek ilyen sok kilométert, legyen már  részese mindenki a sikernek. Ezen elment az aranyérem, ők meg nagyon örültek az ezüstnek. Még a szökőkútban is fürödtek .-). Rá két évre viszont már aranyat kaptunk!

Ezt akkor bevallottad nekik?

Csak egyvalakinek.

Szerinted egy transzplantált sportoló nagyobb küzdő egy jobb eredményért?

Akinek a személyiségében benne van, az igen. De nálam is van olyan, hogy néztem az egyik játékosom, és azt mondtam, hogy Jézusom…. Akinél látod, hogy küzd, az megy, az lép. Egyéniség függő. A küzdőbbek viszont húzni tudják a többit maguk mellé. Nem gondolom, hogy a szervátültetés változtatna a személyiségükön. Ami a legküzdelmesebb számukra, az maga a szervátültetés körülményei. Az egyik játékosom mesélte, hogy volt két napja a májátültetésig máj donor nélkül……vagy meghal és élt 16 évet. Ezeket végighallgatni nagyon nehéz.

Amikor az elején lementem tornákra, ott először mindenki elmondta, hogy mi történt velük. Tegnap egészséges, ma meg nem. Pici a határvonal…

Van lehetőséged szupervízióra?

Nincs. Csinálni kell a saját erőmből.

Az elmúlt évben jelöltek év edzője díjra, amit meg is kaptál. Szerinted mit ismernek el veled kapcsolatban?

Szerintem az eredmények mentén ismernek el.

Mások is tudnák ezt jól csinálni, itt most én kerültem ebbe a pozícióba, hogy ezt csinálhatom. Biztos, valahogy erre ráéreztem, hogy össze tudom őket kovácsolni és eredményt elérni. Ők is elfogadtak. De kesztyűs kézzel bánni velük, na olyat nem csinálhatsz. Nem azért rontja el a szervát valaki, mert nem figyel, itt nem lehet 100 fekvőt kérni büntetésből. Előbb-utóbb minden megy, egyszercsak megy.

Egyébként azt éreztem a díjátadón, hogy mit keresek én itt, nálam sokkal nagyobb, sokkal több mindent elért professzorok is kaptak díjat. De persze, örülök, ha gondolnak rám.

Neked mit jelentek ezek a díjak?

Jólesik.

Hogyan tudnád jellemezni a munkamódszeredet két szóval?

Következetes és minden eszközt bevetek.

Az ösztönöz, hogy egy újabb jó eredményt érjek el. Magamnak bizonyítani. Nem másoknak. Fontos, hogy képes vagyok rá, és hogy másokat is sikerélményhez juttassak, együtt elérni ezt. Mert az annyira jó! Jó az a pillanat, amikor beérik az együtt gyümölcse.

 

Ha megkérdeznénk a gyerekeket az iskolában, hogy ki az a Gabi néni, egy érdekes ívet tapasztalhatnánk. A tanítványok sokféle jelzővel illették: kemény, következetes, hangos, szókimondó… és elhangzik még valami, ami talán a legfontosabb: amit kér, azt ő is meg tudja csinálni.

Azt gondoljuk, hogy a felfogás, amit képvisel, jelen társadalmunkban kihalóban van, a sportban meg pláne. Elvehetetlen tőle, hogy minden szerepében a maximumra törekszik, és hogy számára mindenki egyenlő és mindenki mindenre képes!!! Az is biztos, hogy ha kivételt tesz, akkor nincs eredmény… és hogy ő még adni akar, és nem akarja feladni!

Köszönjük, Gabi az interjút, egy élmény volt számunkra!

 

Interjút készítette: Balassa Rozi és Füredi Dóri


Eddigi sport témájú interjúinkat itt olvashatjátok:

Kézilabda – A közös játék öröme

Esztétikus gimnasztika – A sport és művészet ötvözete