Forrás: Pexels

Új év – új élet, ilyenkor szoktuk elhatározni, hogy a következő évben jobbak leszünk. Felhagyunk káros szenvedélyeinkkel, lefogyunk, jobban vigyázunk az egészségünkre. Régebben én is tettem fogadalmakat. Tíz éve nem fordult elő velem már ilyen, egészen 2016 decemberéig. Igen, az én fogadalmam december elején fogalmazódott meg bennem. Lett egy felismerésem. Rájöttem, sokat bosszankodom olyan dolgokon, amiken nem tudok változtatni. Ha pedig tőlem függetlenül léteznek, akkor csak magamat mérgezem. Világéletemben azok közé az emberek közé tartoztam és remélem tartozom most is, akik feltétel nélkül szeretik az embereket. Elfogadom, hogy nem vagyunk tökéletesek, hogy vétünk hibákat, hogy néha önzők, indulatosak vagyunk. Amit igazából soha nem tudtam és tudok most sem elfogadni az két dolog; az emberi butaság és a rosszindulat. Ezzel a két emberi negatív tulajdonsággal nem tudok mit kezdeni, mert nem is értem….szóval ilyen esetekben tehetetlennek érzem magam és ez nekem rossz.

Ezért történt, hogy a karácsonyra való ráhangolódás idején elhatároztam, életem hátralévő részében, kizárom a negatív hatásokat. Nem bosszankodom az emberi butaságon, figyelmen kívül hagyom mások kicsinyes megnyilvánulásait. Nem engedem, hogy az ünnep őrülete rám telepedjen. Az elhatározás könnyű volt, a megvalósítás kicsit nehezebb. Először is tisztázni kellett magamban mi az, amin nekem kell változtatni. Hiszen azt pontosan tudtam, hogy azért mert elhatározom, az emberek nem fognak varázsütésre megváltozni. A buta az sajnos buta marad, mint ahogy a rosszindulatú emberből sem lesz egy csapásra empatikus, másokat és önmagát is szerető ember. Szóval nekem kell változtatnom, mégpedig a gondolkodásmódomon. Az első lépés talán az lehetne, hogy ha valami visszás vagy kellemetlen helyzetet látok, kívül maradok és ahelyett, hogy 200-as vérnyomással bosszankodnék, elemzem a szituációt. Keresek benne valamit, ami jó vagy kevésbé rossz. A  másik lehetőség, hogy egyszerűen elengedem a dolgokat, elfogadom, hogy a másik ember tényleg buta és rosszindulatú, és sok esetben nem is akar más lenni, mert neki ez így jó és pont.

Mondják a puding próbája az evés, így van ez a fogadalmakkal is.

Az első próbatétel elég gyorsan bekövetkezett. Történt ugyanis, hogy világos nappal, egy forgalmas utcán valaki ellopta a kocsimról a dísztárcsákat. Mindössze félórára álltam meg bevásárolni. Utólag derült ki, hogy kb. éppen befordulhattam a sarkon, amikor az elkövető, már szorgosan tevékenykedett a kocsim kerekén. Mire visszaértem, a rendőrök is megérkeztek, ők tájékoztattak, hogy egy, a közelben dolgozó hölgy, kutyasétáltatás közben figyelt fel a lopásra. Azonnal telefonált a rendőrségre, nem fordította el a fejét, nem mondta vagy gondolta azt, hogy nem rá tartozik. Ismeretlenül is átérezte azt a kellemetlen érzést, ami majd rám vár.

Megindult a szokásos eljárás, adatok, feljelentés stb. Miközben mindenki tudta, hogy a térfigyelő kamera és a viszonylag pontos személyleírás ellenére, bizony nekem új dísz tárcsákat kell vásárolnom. A hivatalos dolgok intézésére elment bő fél órám. Hazafelé a kocsiban azon gondolkodtam, miért is nem vagyok bosszús, hisz kár ért, egy arra illetéktelen személy megkárosított, jogtalanul elvette azt, ami az enyém és mindezt világos nappal tette. Ennyire belefásultam volna a dolgokba, eljutottam odáig, hogy ez már természetes? Bizton állíthatom, hogy nem, de a lopás csak az érem egyik oldala. A másik oldala az, hogy ott van a hölgy, aki nem volt közömbös, a két fiatal járőr, akik nem legyintettek, hogy ugyan már ez nem nagy érték, hanem tették a dolgukat. És ott vagyok én is, aki ugyan most szegényebb lett négy dísztárcsával, de gazdagabb pozitív emberi tapasztalatokkal. Néha ennyi is elég, hogy az ember lelki békéje helyre álljon. És a bosszankodás mellett vagy helyett, átéltem az egymásra figyelés kellemes élményét. És igen, sikerült! Mert igen, az éremnek legalább két oldala van.

Az újévi fogadalom január 1-jéhez köthető vagy egy szimpla belső döntéshez? Gréta ezen elmélkedik.