Forrás: Pixabay

Anyukám szerint „nagyon későn érő típus” vagyok. Aki ismer, mindenki megerősíti ezt a állítást, sőt, én is így gondolom…

Én vagyok az a huszonéves lány, aki képes mesefigurás pólót kérni a névnapjára, majd abban boldogan vigyorogva betrappolni a gyerekek közé, akiket nem mellesleg a jövőre nevel, és okít. Legutóbb éppen a frissen zsákmányolt Disney hercegnős pólómban libegtem befelé a dűlő murváján családlátogatóba, amikor is drága testvérem – látván a zseniális szettemet – feltette nekem a szokásos kérdést: „Nem akarsz már végre felnőni?”

Akarok-e hinni a csodákban? Akarok. Szeretném-e hinni, hogy valahol a világban mindenkinek van egy tökéletesen hozzá illő párja? Egy herceg vagy egy hercegnő, akivel egyszer ígyis-úgyis összetalálkozik és boldogan élnek, míg meg nem halnak? Szeretném, mi több, szentül meg vagyok erről győződve! Vannak-e tündérek? Vannak, hát! És sorolhatnám még a sok-sok mesés klisét, amin a nyolcvanas, kilencvenes évek gyermekei felnőttek.

Igen, én meséken nőttem fel. Lestem a tévét, sőt a bilit is behozattam magamnak, mert nem akartam semmiről sem lemaradni, ami épp a képernyőn zajlott. Hallgattam a meséket Anyukámtól, ahányszor csak mentünk valahova azért, hogy hazafelé én mesélhessem el neki ugyanazt a történetet. Voltak kedvenc meséim, vannak is és mindig is lesznek.

Mert mire tanít a mese? Meglátni a szépet másokban, az ínséges időkben. Barátságot táplálni, kitartani valaki mellett a legnehezebb időkben is. Kilépni a komfortzónából, világot látni, kalandokat átélni. Szeretni és szeretve lenni. Nevetni. Álmodozni, terveket és célokat szőni. Kiállni magunkért, a családunkért, a szeretteinkért. Megrogyni, majd talpra állni, harcolni és tovább menni.

Amikor egy kávézóba vagy kisboltba betérve, mosolyt tudok csalni az eladó arcára egy kedves búcsúszóval vagy egy bókkal, vagy amikor a kisbabának reggel a buszon napocskát rajzolok a szélvédő párás üvegére, aki csillogó szemekkel bámulja azt, az maga a csoda. Akkor annak a gyermeknek vagy épp felnőttnek én vagyok a tündér, aki szebbé varázsolja a napját. Amikor végignézek a családomon, elönt az az érzés, hogy jó helyre születtem, hogy biztonságban vagyok, mert itt vagyunk egymásnak, ez maga a szeretet.

Tudom, gyerekes vagyok. Tarthat mindenki annak, vagy naívnak, éretlennek, bolondosnak. Pedig én is rogytam össze. Zokogtam a padlón, hogy nem láttam a könnyeimtől, és bújtam már el a világ elől, hogy többet senki se bánthasson. De felálltam – megigazítottam a koronámat – és tovább indultam az utamon.

Továbbra is mesét nézek, hogyha szomorú vagyok. Felkapcsolom a villanyt a sötét szobában, nehogy elkapjon valami a sötétben. Ha valami nagy bánat ér, most is Anyukámat hívom. Kívánok valamit, ha hullócsillagot látok. Ha jót álmodom, nem mesélem el senkinek, nehogy emiatt ne váljon valóra. Ha reggel épp jól sikerül a hajam, vagy csinosan öltözöm fel, esetleg még a magassarkú cipőcskémbe is belebújok, hercegnőnek érzem magam. Mikor a kisgyerekek az iskolában megnyugszanak a karjaim között, tündérnek érzem magam, aki elűzte a szomorúságot. Az ágyamban most is két csillámos szarvú egyszarvú őrzi az álmomat, és mesefigurás párnára hajtom le a fejem. Apró dolgokban is meglátom a szépet, tudok örülni pici gesztusoknak, parányi sikereknek, tudom értékelni a csendet és rácsodálkozom a reggeli első napsugarakra.

Eleinte el kellett gondolkodnom a válaszon, de ma már zsigerből vágom rá minden alkalommal a kész választ.

Nem. Nem akarok felnőni, köszönöm! Majd csak akkor, csak ha már nagyon muszáj… :-).

 

Mi a csoda? Léteznek-e tündérek és hercegnők? Csodás és egyben megindító sorok vendégírónktól!