Forrás: Pixabay

Sokkal több időt töltenék a hegyek közt, a természetben, és kevesebbet a városban.

Kamaszként megerőltetném magam, és megpróbálnám elfogadni, hogy a szüleim olyanok, amilyenek.

Többet beszélgetnék a nagyszüleimmel, és talán a szüleimmel is. Ezt elmulasztottam, pedig jó lett volna többet tudni arról, honnan jöttek, merre tartanak.

Sokkal kevesebb időt töltenék olyan emberek társaságában, akikkel nem érzem jól magam. Hamarabb szólnék, ha valami nem tetszik, és ha valaki ezt nem értené vagy nem akarná elfogadni, faképnél hagynám.

Jobban bíznék a saját megérzéseimben.

Soha nem hagynám abba egy kis időre sem a táncot.

Nem hagynám, hogy bárki sarokba szorítson és döntésre kényszerítsen.

A munkámban kiállnék azért, hogy ne kapjak ugyanazért a munkáért kevesebb fizetést, mint a férfi kollégáim.

Hibáznék. Jó sokat.

Sokkal jobb barátságban lennék Mérei Ferenc mondásával, ami szerint vannak az életnek olyan perspektívái is, amiket csak a földön fekve vesz észre az ember.

Inkább vásárolnék kiváló minőségű ruhadarabokat, mint több, olcsó darabot.

Nem venném készpénznek azt a mondást, hogy az élet szép.

Nem hagynám, hogy bárki elrontsa a karácsonyomat.

Mindig macskával élnék. Bölcsebb lennék.

Nem félnék annyira a nagy változásoktól: valamit biztos hoznak, nem csak visznek. Kivéve, ha mégsem.

Önfeledtebben adnám át magamat a pillanatok varázsának vagy éppen átkának, és kevésbé járatnám az agyamat a jövőn.

Elfogadnám, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni és tetszeni. Örülnék, hogy van, aki utál, mert legalább van bennem valami különleges.

Ezt most, 45 évesen így látom. Tíz év múlva újra leírom, mit tennék másképp, ha újra kezdhetném, és megint tíz év múlva szintén. Meglátjuk, hány írás fog beleférni. 😉

 

 

 

 

 Érdekes, de annál elgondolkodtatóbb perspektíva Hajnal tollából.