Gondolom mindenki ismeri azt a mondást, hogy „egyszer élünk”! Ez nem meglepő alaptétel. Hogy ki hogyan, az magánügy. Az, hogy minőségi legyen a lét, nagyon fontos. De mitől lesz az? Mint minden, tehát az erre való válasz is relatív… És még sokat pöröghetünk a témán, filozofikus hangulatban, megváltónak hitt közhelyekkel… De a nagyszerű karantén feeling közepette felsejlett, hogy ebből az időszakból
emlékem sem lesz.
Mondhatunk bármit az előnyökről, mint egymásra találás, minőségi együtt töltött az elszakadás, önmegvalósítás, új életforma megtalálása és folytathatnám. Arról senki sem beszél, hogy jött egy csekk pl. kötelező biztosítás, negyedéves befizetéssel és semmi más nem jutott eszembe, mint az, hogy hol van az előző negyedév?
Hol vannak az emlékek? Mi történt, amit majd a jövő nemzedékének mesélhetünk erről? Hogy a legnagyobb téma az, hogy két bevásárlás között mi lett drágább? Hogy a maszk feletti szemekből hogyan tűnt el a ragyogás? Hogy hányan fásultunk bele? Hogy egy teljes generáció úgy nő fel, hogy nem volt szerelmes, nem flörtölt, nem csalódott. Nem érte meg azt az érzelmi hullámvasútat, amit minden tininek át kell élnie. Hogy a félelem beköltözött a tudatunkba és megtanultunk rettegni, szorongani, csendben ott legbelül, úgy, hogy ez nem is tudatosul bennünk. Csak nincs más téma. Persze lehet azt mondani, hogy pozitív hozzáállás. Én is ennek a híve vagyok. Igyekszem érezni a saját belső erőmet, hinni a jobb időkben.
De nekem vannak emlékeim.
Volt gyerekkorom, ültem tiniként a hullámvasúton. Nem egyedül a képernyőre tapadva kerestem egyre elfásultabban a tudást, amíg kitart a felelősség tudatom. Minden reggel felöltözni egy kamerának, az elején még boldogan, hiszen nem hajnalban kelek, van időm tudattal. Majd nem kis idő elteltével a pizsama is elég, legfeljebb nem kapcsolom be a kamerát hozzáállással. Már a szó sincs meg: POZITÍV EMLÉK!
Már a rossz és a jó összemosódik, hiszen nem éljük meg.
Nem érint meg! Már nem röhögöm ki azt, akin eddig jót szórakoztam, mert észre sem veszem! Monotónia… ez lépett a helyébe! Mondjuk ki: a tököm is kivan! Elvárások? Mire fel? Mit kapok az állandó eredménycentrikusság világában? Egy torzképet a tudásomról? Egy elcseszett vagy megszerzett felvételi helyet? Egy papírt arról, hogy ez az év is eltelt? Mennyire hiteles ez az egész?
Miért csinálunk úgy, mintha minden rendben lenne?
Mintha a gépek, elszigeteltség világa mindazt az élményt át tudná adni, amiért érdemes emlékezni? Hol vannak az érzelmek? Már nem rezzenünk össze a statisztikáktól! Már kikapcsoljuk azt is, ami még hírt közöl! Elég volt, hogy csak negatív érzésekkel bombáznak minket!
Ki a felelős? Mindegy, ha tudom sem lesz jobb. Csak fásulunk! Csendben öregszünk, úgy, hogy nincs emlékünk! Ez egyszerű képlet a sejtek öregedése, nincs arányban a lélek fásultságával!
Öreg gyerekek. Teherrel, pozitív emlékek nélkül.
Vajon mit adnak ők tovább, majd a következő generációnak? Monotóniatűrést… vagy esetleg fékevesztett kiszabadulást? Minden esetre nagyon komolyan el kell gondolkoznunk, hogy nekik hogyan adjuk vissza a gyermekkorukat, amiből nekünk a legtöbb pozitív emlékünk…..de legalább megmaradt.
————————————————————————————————————————————-
Ha tetszett a bejegyzésünk, közvetlenül a bejegyzés alján látható ÉRTÉKELÉS-nél fejezheted ki, mennyire, továbbá ugyanitt megoszthatod a Facebook-on keresztül is, ha jelentett számodra bármit az írás tartalma.
Az oldal alsó részében található HOZZÁSZÓLÁSOK résznél tudod elmondani véleményed, amit előre is nagyon köszönünk, hisz kölcsönösen formáljuk egymást. A fenti funkciók használatához, tájékozódáshoz a Pontblog GDPR szabályzatát itt találod.
Hasonló tartalmú írásainkat itt találod:
Legutóbbi hozzászólások