Forrás: amazon.com
Előre szólok, hogy ez egy nagyon hosszú sztori lesz……szóval nyitottam egy kávézót, méghozzá nem is akárhol: Európában, egy amerikaiak által lakott területen egy amerikai plázában. Amerikai környezet, amerikai szabályok, amerikai marketing agymosás, amerikai vásárlókkal. Ez nem is hangzik rosszul, hiszen ismerjük az amerikai kultúrát filmekből, sorozatokból, zenékből, gyorséttermekből, sőt már otthon is sokmindenből „amerikait fogyasztunk”. Én naiv, azt hittem, hogy minden pontosan olyan lesz, „ahogy mi otthon azt elképzeltük”.
Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna….
A kávézóm megnyitójára egy szép csütörtöki napon, délelőtt 11 órakor került sor. Sajnos nem derült ki, hogy ez a lehetetlenül hülye időpont kinek a fejéből pattant ki, de megnyugtatok mindenkit, hogy bőven lesz még olyan eset, ami totálisan logikátlan fekete lyukként nyel el minden logikusnak tűnő gondolatot.
Szóval Grand Opening…… ott volt a teljes vezetőség, mindenki szépen felöltözve, persze engem is beleértve. Persze nem csak mi voltunk jelen, hanem jó pár kíváncsi anyuka (akik még nem nagyon láttak „nem Starbucks” kávézót), mindenféle méretű és hangerősségű gyerekkel. Akiknek nem mellesleg szerintem inkább az iskolában lett volna a helyük az adott időpontban.
Aztán megtörtént… átvágtuk a szalagot… felvágtuk a tortát… és bekanyarodott az első vásárló, majd közölte:
-“Coffee fucking fast!”
Szabad fordításban kb. annyit jelent, hogy „Kávét, kib…sz..tt gyorsan”. Ez mind egy anyuka szájából jött ki, egy kb. 6-7 éves forma kisfiú társaságában. Csináltam nekik egy felvizezett eszpresszót, amit általában elfogadnak “kávé” megnevezés alatt, és utána gyorsan és nagyon jelentőségteljesen fordultam a következő vásárló felé.
Ezután a nap hátralevő részében a legtöbbet használt mondat részemről a
„Nem, ez nem egy Starbucks kávézó” volt.
Egyáltalán nem értettem, hogy mit akarnak, amikor venti unikornis frapuccino-t kértek az emberek, és ugyanígy nem értettem a Tevana Berry tea rendeléseket sem (személyes megjegyzésem, hogy mindezek után elzarándokoltam egy Starbucks-ba, és kipróbáltam a Tevana teát és valóban kifejezetten finom volt).
Számomra az volt a kulturális sokk, hogy a boltba betérő emberek egy pillanatra se méltatták a cégért, a berendezést, a menüt, a választékot. Körül se néztek, hogy hova léptek be. A fent említett totálisan logikátlan fekete lyuk ennél a pontnál kezdett mélyülni:
„Mi ez, egy kávézó?” „Igen”. „Akkor ez egy Starbucks.” – jött a megállapítás.
Ebből adódóan nekik az volt a sokkoló, hogy az én kis kávézóm tényleg nem Starbucks. De akkor mi? Egy pékség (ide most mindenki képzeljen egy reménytelen sóhajt)???? Persze végül megtörtént az is, aminek meg kellett történnie…. volt olyan, aki bejött a kávézómba megkérdezni, hogy hol van a legközelebbi Starbucks :-D.
Ha mindez eddig nem lett volna elég, picit később megjelent a helyi családok “keménymagja”. Valamilyen rejtélyes oknál fogva egyszer csak mindent meg akartak venni. Kábé így:
Mennyibe kerül a polcszekrény?
Mennyibe kerülnek ezek a nagy bögrék?
Mennyibe kerül a kerámiagyümölcs?
Mennyibe kerül az a kép a falon?
Mennyibe kerül az a szék annál az asztalnál?
Az egyik vásárló (aki végül nem vett semmit), lerakta elém az egyik polcra kirakott álló órát, és nézett rám nagy szemekkel, hogy akkor neki ennyi lesz, ezt kéri. Azt hittem, hogy akkor és ott felrobbanok.
„Ez DEKORÁCIÓ!” – válaszoltam.
Én azt hittem, hogy ez csak az IKEA-ban működik, hogy az ember mindent végigtaperol, mindent felemelget, és minden polcról mindent meg akar venni. Ez ott tetőzött, amikor már hárman álltak sorba, és mindhárom vásárló kezében egy-egy dekoráció volt, ami a bolthoz tartozik… és mondtam az első vásárlónak, hogy „Ez dekoráció, nem eladó!”,… de azért a második vásárló is azt gondolta, hogy majd neki biztosan eladom. „Nem, az is dekoráció, az sem eladó” – mondtam… de azért a harmadik vásárló is megpróbálta… hiába hallotta kétszer, hogy „A dekoráció, nem eladó!”, azért lerakta a dekor bögrét az asztalra, hogy neki ez kell.
Totális mentális katasztrófa volt az egész.
Szórakozásból kiraktam a Drama Llama feliratú bögrét….ugye senkinek nem kell taglalnom, hogy miért …….azt viszont soha nem gondoltam volna, hogy sikere lesz. Persze jogos gondolat, ha jó üzletember lennék, mindent eladtam volna…
Amikor már azt hittem, hogy végre sínen vannak a dolgok, egyszer csak észrevettem, hogy eltűntek a cukortartóim. Az egyik sose került meg, a másik pedig a pláza parkolójában kötött ki. Vajon, hogy a fenébe került oda?
Összegezve az első napot, miről szólt? Meccseltem a helyi családokkal. Küzdöttem, hogy a növény cserepe nem szemetes, a kávésbögre nem szemetes, az asztal alatti padló nem szemetes. A szemetet a szemetesben tároljuk, a dekoráció nem eladó, ez nem Starbucks, én pedig nem kávégép vagyok, hanem ember.
Ez a megnyitó már több, mint egy éve volt…. ez idő alatt rengeteg dolgot tanultam az amerikai kultúráról. Ezen ismeretek hasznosak lehetnek másoknak is, hiszen sokszor vicces helyzetek alakulnak ki a kulturális különbségekből.
Máskor ráébredek, hogy amit otthon rossznak gondoltam, az nem is annyira rossz, valamint azért vannak dolgok, amiket jobban csinálnak, mint mi.
Az viszont tagadhatatlan tény, hogy idő, mire az ember megtanulja mi az, ami csak kulturális különbség, és mi az, amikor valaki égbekiáltóan p.cs módjára viselkedik, és a sztratoszférából tojik arra, hogy éppen egy másik emberi lénnyel áll szemben. A Coffee Americano további írásaiban ennek fogunk utána járni .
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
http://pontblog.hu/portfolio/somhegyi-dori-tizmillioszoros-nap-erteeeeem/Vajon mi a mentális katasztrófa és a kulturális különbség? A Coffee Americano posztjai segítenek a megértésben :-).
Legutóbbi hozzászólások