Forrás: Pixabay

Na, ez az a program, amire mindenki készül. És ne mondja senki, hogy ez nem így van. Láttam látványos fogyást 2 hónap alatt, új frizurát, új ruhát stb… és az a csúcs, amikor mindezt egy emberen tapasztaljuk. Igen, ilyenkor mindenki meg akar felelni……de kinek is?

Mi egy nagyon jó közösség voltunk, de az első osztálytalálkozó az igazság pillanata volt! Abszolút az történt, amire csak a filmekben van példa. Vadidegen emberek ültek egy asztalnál és mosolyogtak rám, amikor megérkeztem. A legszörnyűbb pillanat az volt számomra, amikor megfogalmazódott bennem a felismerés, nevezetesen az, hogy senkit sem ismerek fel. Alzheimer? Agylágyulás? És ekkor a felszolgáló hölgy felé fordultam (aki kedvesen a könyökömnél fogva lökdösött eme asztaltársaság felé) és feltettem a kérdést: „Biztos, hogy ez egy osztálytalálkozó?” Elnézően bólintott, és megjelent szemében a véleménye: „….biztos ő volt a jelentéktelen ebben az osztályban!” De nem hagytam magam!

„Ez az általános iskolai találkozó?” – ismételtem el újra a kérdést.

Ekkor megtorpant, felém fordult, és kinyögte: „Honnan tudjam! Korosztály alapján ide sorolnám!”

Na ez dicséret! – futott át az agyamon, hiszen a társaság így elsőre, kb. 5 évvel látszott nálam fiatalabbnak. És ekkor mégis meginogtam. Hirtelen a semmiből az egyik volt osztálytársam az asztaltársaságból felém intett egy kissé elanyátlanodva:  „Ide ülj mellém, olyan egyedül érezem magamat. Hallgatom a sztorikat, de egy sem ismerős.” Elmondtam nekik, mi történt velem 20 év alatt. Gratuláltak a külföldi karrieremhez, bár azt kétkedve fogadták, hogy ennyi időt töltöttem kint, hiszen akkor még sulisok voltunk! Szerintem mindenki hülye itt, alig vártam, hogy felismerjek valakit.”

És ekkor leesett.

A volt osztálytársam még mindig laza, nem készült, nem fogyott, önmagát hozta csak. Feltehetően nem szorítja a cipő úgy, mint engem. De mind a ketten ott ültünk egy asztalnyi osztályközösségben, akiket mégcsak nem is láttunk életünkben. És ekkor, hogy felkészüljek a végső fordulatra, még fordítottam egyet a tőrön: „Vedd elő az osztályképet, azon megkeressük, hogy ki kicsoda! Ekkor már úgy nézett rám, mint, akit kihívtak felelni, de nem készült: „Szerinted van nálam kép?”

És ekkor megsajnáltam: – Na gyere, megkeresem a sajátomat! A felismerés ezek után gigantikus erővel érkezett meg. Miközben ledöbbenve értetlenül mereven nézett a szemembe, éreztem, hogy mindeközben a vudu baba rendelését adja le . Szóval ezt követően egy emelettel feljebb megtaláltuk a saját találkozónkat. És csoda történt, mert mindenki örült nekünk! És ekkor diszkréten mögém bújva elhangzott a kérdés tőle, amit sosem felejtek el:  -„Ugye most nem szívatsz! Innen talán többeket ismerek, de abban nem vagyok biztos, hogy idejártam!” Majd ezt követően fogta, és bemutatkozott a volt szerelmének, aki ezért ott a helyszínen majdnem megölte :-D.

 Felismerjük-e az osztálytársainkat kb. 20 év után? Rozi nem kis kalamajkába keveredett 🙂