Napjainkban műnek egyszerűbb, mint természetesnek lenni. Ez a gondolat akkor fogalmazódott meg bennem, amikor 16 év körüli tinik beszélgetését hallgattam végig arról, hogy mi a fenének aggódik egyikük-másikuk, hiszen egy jó plasztikai sebész vagy kozmetikus pár perc alatt leveszi vállukról a terhet. A legelső gondolatom ez volt: „Úristen, én nem hagynám, hogy belém vagdossanak”. Nem tudom, hogy miért csak az én gondolatom volt ez, hiszen tinijeink boldogan, egyetértően csak tovább bólogattak.

Majd jött egy felismerés, hogy mi is lehet a lényeg…..az, hogy egyformák legyenek? De akkor a kérdés az, hogy ki fogja ezt fizetni? És már repkedett is a töménytelen ötletmennyiség, semmi sem állíthatta meg az ötlet cunamit, de a legrosszabb konzekvencia mégis az lett, hogy

„szerezzünk egy gazdag pasit” .

És ezen a ponton majdnem felsikoltottam!

Dehát hogyan szerezz egy pasit, amikor semmi sem oké rajtad? Vagy mégis? Hiszen, ha ehhez a gondolkodáshoz bármikor tudsz szerezni valakit, nem lehet akkora a baj, hogy kés alá feküdj!? És igen, végig hallgattam, hogy nem akármilyen külsővel rendelkező alanyaink halálra dicsérték egymás arcát, fenekét, alkatát….de……és akkor itt vesztettem el a fonalat…a beszélgetésükből egyértelműen kiderült, hogy nem is lenne szükség egyikőjüknek sem átalakításra. Mert a fényképeken látható menő celebek semmivel sem vonzóbbak, értékesebbek,

DE viszont feltűnően műek, egyformák, tehát tökéletesek???

Így mi sem egyszerűbb, irány a művé alakítás, akkor leszel menő!?

Talán az első jel az volt ebben a furcsa torzult világban, amikor nemre való tekintet nélkül egyformán kezdtünk öltözködni, mert a divat mondja meg, hogy ki vagy alapon gondolkoztunk. És a tömeggyártás címén mindenkin ugyanaz a darab volt, mert menő. És jött a következő lépés: „akkor legyünk vállalhatatlanok”! Mert ez is menő!?

Folytathatnám, hogy mennyi katasztrofális példát hallottam. Még mindig jár az agyam, hogy most akkor mi vaaaaaan? Aztán elhangzott a döntő érv: ha valaki akarsz lenni, olyannak kell lenni… tehát a Valaki….. ez volt a kulcsszó!

Én mióta az eszemet tudom, mindig én akartam lenni. Nem akartam hasonlítani, viszont  voltak példaképeim, akik vittek valami felé, de egy percig sem akartam ők lenni. Iszonyú sokat dolgoztam azon, hogy

ne legyek más, mint ami lenni akarok. És ez a munka még most sem ért véget.

Fejlődni szeretnék, tanulni, teljessé válni. Nem tökéletessé. A Barbie baba szindróma pszichológiai fogalom. Hazaérve leültem és ennek mentén kikerestem a mű fogalmát:

  1. Elkészült termék; elért eredmény, amely munkából, erőfeszítésből, fáradozásból, alkotó tevékenységből származik.

Persze, van még más jelentése is, de amiről fiataljaink beszélgettek még mindig nem szerepel egyik definíció között sem. Nem is értettem hirtelen, hogy a meghatározás melyik részének felel meg ez a dolog, kivéve, ha az orvos, kozmetikus munkáját méltatjuk vele. Már vizionáltam is a jövőt: nem kell választani, egyformák leszünk. Legfeljebb magasságbeli eltérések lesznek, talán… De a belsővel mit kezdünk? És leesett…..

az agymosás a megoldás.

Majd egyformán buta lesz mindenki, hiszen okos csak az lehet, aki keveri a kártyákat. Már a beszélgetők esetében is felmerült bennem, hogy nem az ész a fontos, hanem… Mi is? És elkezdtem figyelni őket most már kritikusan. Bájos fiatal arcok, egy-két pattanással, de ha tudnák ez mennyire normális, talán nem lenne rajtuk két kiló alapozó, vagy mit tudom én még mit kenhetnek magukra! Műköröm minden mennyiségben. Műszempilla, egyikükön kis strassz-szal, ugyan a szemét nem tudta folyamatosan nyitva tartani, de lehet, hogy csak álmos! Aztán az  elhagyhatatlan tetoválás! Nem vagyok tetkó ellenes, de érdekelne, hogy egy ennyi idős gyermek esetében milyen mély gondolat szülte a tettet? És a szülő milyen elgondolásból egyezett ebbe bele? Talán törlesztett, neki is fájjon egy kicsit? De ami végképp érdekes, miért és miből fizette ki? Miért ezt, miért nem egy közös élményt? Hogyan éli meg, hogy lánya, és fia is ugyanolyan lesz? Hogy a tömegben nem találná meg őket?

A mű arc, mű test, a felvett személyiség, az uniformizált kinézet, az észszerűséget nélkülöző viselkedés…

Egyezzünk meg…. műnek lenni nehéz!

Elrejteni magadat valami mögé ugyancsak nehéz! Feldolgozni, hogy így sem egyszerű élni, boldogulni, tényleg nehéz! Küzdeni, hogy fenntartsd a látszatot piszok nehéz! És nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy belül semmi más nem vagy, mint egy,

mélyen elveszett gyerek.

Nem tudom mi a nehezebb, amikor rájössz, hogy mélyen még gyerek vagy, vagy az, amikor szembesülsz azzal, hogy műként sem könnyebb gyerekkor nélkül felnőttként viselkedni….


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Balassa Rozi: Teher alatt vagy búra alatt?

Balassa Rozi: Nagyvárosi mindent szabad?

A bejegyzéshez tartozó kép forrása: Unsplash