Hát éljen! Megint volt egy olyan nap, amiről azt gondoltam, hogy kétszer ugyanaz nem játszódhat le az életünkben! De tévedtem… A szörnyű az, hogy abban reméltem fejlődést, amiben gyakorlatilag élek, dolgozom. Azt gondoltam, hogy egy csomó elkeseredett diákarc rávezet odafent valakit, hogy újra és újra ezt nem tehetik meg családok ezreivel. De persze sajnos az EQ nem győzedelmeskedhet egy régen rossz rendszer felett. Mi a baj?
Kezdjük a legegyszerűbbekkel:
1. Egy 14 éves stresszelése nem lehetne cél az oktatásban.
2. Nem szabadna, hogy a diákok 14 évesen úgy érezzék, hogy minden álmuk 2 óra alatt foszlik szét.
3. Nem lehetne opció, hogy bélyegként viseljék a pontszámokat, amelyek alapján döntenek felettük.
4. Mekkora a realitása annak, hogy esélyegyenlőség áll fenn ebben az esetben? Azaz tök mindegy, hogy hol, melyik általános iskolába jársz? Hogy minden osztály egyforma képességű?
5. Mekkora a realitása annak, hogy minden iskolában van tanár? SZAKTANÁR!?
6. Ugyancsak mekkora a valószínűsége annak, hogy van aki a tananyagot adja le és a gyerek nem lát felvételisort és blokkot kap?
7. Melyik fontosabb a képesség vagy a fenék arra, hogy mindent bemagolj?
8. Hogyan lehet az, hogy nem egy, hanem sok diák külön tanárhoz kell, hogy járjon ahhoz, hogy meg tudjon írni egy felvételit?
9. Normális az, hogy előkészítőről-előkészítőre kell, hogy menjenek, hogy képbe legyenek?
És sorolhatnám…. de ezeket a gyermekem vágta a fejemhez, amikor felocsúdott abból a sokkból, amit átélt azon a bizonyos szombat délelőttön. Nem tudtam vele vitatkozni, amikor azt kérdezte, hogy miért jár nap mint nap iskolába, ha utána mindennap, sőt néha hétvégén is előkészítőkön ül? Majd a következő kérdés az volt, hogy
egy egész évnyi hajtás mi a francot ér egy rossz délelőtt után? Tényleg minden felesleges volt?
Szülőként mit válaszolhattam volna erre? Talán hiába volt minden, de nézd, a nővéredet is felvették. Hogy az élet nem áll meg! Hogy ne add fel (ez volt a legrosszabb indokom!)! Hogy a felhők fölött mindig kék az ég! – mindeközben nézett és érezte a dühömet, hogy ölni tudnék. Persze nem, nem őt! Nem az zavart, hogy esetleg nem úgy sikerült, hiszen ezt nem tudhattuk.
Hanem inkább azt, hogy az a gyerek, aki szorgalmas és igazi küzdő, ugyanúgy omlik össze, mint a nagyobbik lányom, a keresztlányom, a barátaink gyerekei és így tovább. Eszembe jutottak azok a gyerekek, akik nem mernek hazamenni, ha majd meglesz a pontszámuk. Azok, akik hazamennek és olyan büntetést kapnak, amit annak kellene, aki ezeket a feladatokat összeállította. Azokra a gyerekekre, akik összeroppannak a túlzott elvárás alatt. Azok, akik most elhiszik, hogy értéktelenek és buták.
Napokig küzdöttem azért, hogy helyre tegyem azt, amit nem én rontottam el.
Tudom, hogy mindentől nem tudjuk megóvni őket, de a gyerekkorukat elvenni,
az álmaikat összetörni 14 évesen senkinek sincs joga!
Főleg nem egy idegennek, aki azt sem tudja, hogy ki áll egy-egy pontszám mögött.
Mert ők nem számok! Nem hordhatnának billogot. Nem sakkbábuk, hanem érző lények. Akik megpróbálnák megváltani a világot! Könyörgöm ne vegyünk el a célt, a motivációt, az érdeklődést!!!! Mert ehhez senkinek nincs joga…
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
Legutóbbi hozzászólások