Forrás: Pexels

Egy szép nyári szombat délután csöndes kis utcánk nyugalmát veszekedés, kiáltozás verte fel. A meglepő és egyben döbbenetes káromkodás minden teret betöltött a környéken. Elképzelni sem tudtuk, hogy mi késztette arra szomszédunkat, hogy tűrje 17 éves fia kirohanását, úgy, ahogy eddig soha sem volt erre példa. A vitát hallván megállapítottuk, hogy a mai fiatalok nyelvezete egy kis kívánni valót hagy maga után. A fiú káromkodásával olyan összetételeket hallhattunk, amit még soha! De a fiú érvelése ebben a káromkodásban ki is merült. És a végső mondata ez volt: „Akkor is elmegyek b…meg!”. A csend ezek után vágható volt, amely az én esetemben az együttérzésből fakadt és a felmerülő belső hangomból: „…ugye én ezt nem fogom átélni!?” A belső diskurzusomat és a csendet csak az anyuka sírása törte meg.

Ezután összeültünk és vigasztaltunk az anyukát, hogy mi is történt.

Nevezzük a fiatalembert Ábelnek, aki szabadságra vágyik. Arra, hogy mit ért a szabadság fogalmán, félreérthetetlen stílusban részletezte szülőjének, na ezt hallottuk mi kint, sokadmagunkkal. Ábel arra a kérdésre, hogy milyen keresetből akarja finanszírozni szabadságát, rámutatott arra, hogy szerinte a szülei feladata az, hogy eltartsák őt.

Igen, de mi verte ki a biztosítékot? Az, hogy az apja közölte, hogy engedi neki a szabadságot, de csak az ő házán kívül. Apuka, aki egy nyugodt, következetes ember, aki még ebben a helyzetben is inkább magában keresi a hibát. De mi is ez a hibafaktor? Ábel kontroll nélkül jött haza, vagy nem jött haza. Volt, hogy amikor már mindenki őt kereste. Olykor megeresztett egy telefont a „tóról” ahova nem is tudják, hogy hogyan került. Amikor megérkezett, többször volt részeg, vagy másnapos. És amikor megszűnt számára a legális pénzforrás (egyszerűbben: apa és anya), akkor ezt arrogánsan kérte számon szülein. Mint például: „Neki ne ugasson senki! Mikor szórakozzon, ha nem most, az az ő bajuk, hogy buli nélkül öregedtek meg!”

Felmerült az a kósza gyanú is, hogy Ábel már túllépett az alkohol fogyasztáson, és a pénz valamilyen egyéb „szerekre” tűnik el. A szülei beszéltek a többi szülővel is, hiszen ugyanaz a baráti társaság…..vagy csak Ábel ilyen? És akkor jött az az információ Ábelről, amitől még inkább érezték, hogy az általunk hallott beszélgetés nem kerülhető el!

Leültették Ábelt és nekiszegezték a szülők a kérdést: „Szerinted milyen szabadság az, amelyet mi pénzelünk, a te szabályaiddal, miközben kizársz minket az életedből?” Na, ez már vélhetően sok volt a „felnőttként” funkcionáló, de semmilyen kötelezettséget és felelősséget nem vállaló gyermeknek. A válasz a következő volt: „Kik vagytok, hogy számon kértek? Kinőttem már a dedóból! A nyár az enyém és senki sem veheti el a szórakozást… Különben sem akarok ilyen hülye, merev, megsavanyodott ember lenni, mint ti, akik végiggürcölték az életüket, és most itt ülnek és verik a nyálukat. Mire vagytok büszkék?”

És ekkor a néma tűrés helyét felváltotta az a düh, amit akkor már megbánt apuka, amikor kimondta: „Igazad van, rád nem lehetünk büszkék, bár te voltál a mindenünk. Tied a szabadság, ott a bőröndöd, menj és légy szabad!”

És, ahogy lenni szokott serdülőkorban, nem gondolkodott Ábel, csak pakolt, majd a kapuból visszafordulva ennyit mondott: „Pénzt nem adtok?” Ez a mondat jelentette a végső megsemmisülést a szülőknek, mert úgy érezték, hogy teljes kudarcot vallottak.

Az első kérdés mindig az egy ilyen csata után, hogy hol rontottuk el? De elrontottuk-e egyáltalán? Mi készteti, arra a tökéletes, kedves pici Ábel(eket) és Anitákat, stb., hogy szüleik ellen fordulva, a szabályok teljes figyelmen kívül hagyása nélkül, ordítsanak szüleikkel? Tényleg ez a szabadság? Miért hisszük azt mi szülők, hogy azzal, hogy minden olyan dolog alól, amiben mi kudarcot éreztünk, felmentjük gyermekeinket? Hogy igazat adunk nekik mindenben, ami őket sérelemként éri? Miért nem nevelünk és követelünk következetesen? Miért nincsenek állandóan és kötelezően betartott szabályok, feladatok, célok? Közös beszélgetések? És ilyenkor elhangzik a mondat: „Azért, hogy nekik könnyebb legyen, mint nekünk!”

De vajon így könnyebb? Ennyi, magát felnőttként aposztrofáló, eltévedt fiatalt, még egyetlen rendszer sem nevelt fel. Arról nem is beszélve, hogy feltettük-e már a kérdést, hogy miért is volt nekünk annyira rossz?

Ábel 5 nap után hazajött, mert minden barátjának a „gyökér szülei” kidobták, hiszen van éppen elég gondjuk a saját „Ábeljükkel”, nem kell nekik a másé. A szülők megnyugodtak, mert megvan a legfontosabb kincsük. Jobb lett, egy ilyen pofon után? Nem tudjuk. Erre csak a jövő adhatja meg a választ, mint, ahogy arra is, hogy mi mit rontottunk el. A baj csak az, hogy itt már nincs lehetőség a javításra. Ez egyszeri és megismételhetetlen….egyet biztosan tudhatunk: a szabadság fogalma és érzése biztosan nem ez.

A szabadság meglehetősen tág fogalom. Na de ennyire?